Egyoldalú tolerancia?

20 keresztény vesztette életét robbanásban január elsején az egyiptomi Alexandria városában. Koptok voltak, azaz egyiptomi keresztények.

Mert a közhiedelemmel ellentétben Egyiptom nem kizárólag muzulmán ország, népességének olyan 10%-a kopt keresztény. Nem újkori bevándorlók, se nem nyugati misszionáriusok térítettjei, hanem tősgyökeres egyiptomiak.

Egyiptom a kereszténység egyik korai bástyája volt, lakossága közvetlenül az apostolok térítőmunkája révén tért Jézus útjára. Egyiptom teljes népe már évszázadok óta keresztény volt, amikor Európa jelentős részein (a mai Németország, Skandinávia, Lengyelország, Csehország, Kárpát-medence stb.) még nem is hallottak Jézusról. Alexandria pedig Róma, Konstantinápoly, Antióchia és Jeruzsálem mellett az eredeti 5 püspökség egyike volt. Amely elsőként, jó félévezreddel az 1054-es nagy egyházszakadás előtt, 456-ban vált el az akkor még egységes kereszténységtől. A másik két Európán kívüli püspökség (a mai Törökország és Szíria határán lévő Antióchia és Jeruzsálem) Alexandriát követte, s még az iszlámhódítás előtt elvált a – később Róma és Konstantinápoly hitvitái mentén szintén különváló – európai kereszténységtől. Azóta az európaiak koptnak nevezik őket, noha ők maguk ortodoxnak nevezik felekezetüket, az alexandriai püspök hivatalos címe pedig pápa (kopt pápa), s az egyházak történelmi gyökereire való tekintettel a római püspökkel (az igazi pápával) és a konstantinápolyi ortodox pátriárkával egyenrangúnak tekinti magát.

Az iszlámhódítás előtt ugyanis – néhány zsidó hitközösségtől eltekintve – a Közel-Kelet keresztény volt. Többsége idővel áttért az arab hódítók iszlám hitére, Egyiptomban a muzulmánok a tizennegyedik században kerültek többségbe a keresztényekkel szemben. A koptok aránya azóta folyamatosan csökken, mára a lakosság olyan 10%-t teszik ki, ami a 80 milliós országban még mindig 8 millió keresztényt jelent. A leghíresebb egyiptomi kopt bizonyára Boutrosz (latinosan Petros) Gáli, az ENSZ korábbi főtitkára.

Nemcsak Egyiptomban létezik még kétezer éves múltra visszatekintő keresztény népesség. Szíriában a keresztények aránya olyan 15%, a palesztinok között úgyszintén, a szomszédos Libanonban, pedig olyan 35-40%-t tesznek ki, noha az ország 1943-as függetlenségénél, még többségben voltak. Irakban még 2002-ben is olyan egymillió – asszírnak nevezett – keresztény élt, mára legjobb esetben félmillióan ha maradtak. A Szaddam Husszein-diktatúra amerikai megdöntése után ugyanis az iszlám szélsőségesek folyamatosan üldözik az ottani keresztényeket. A merényletek mindennaposak, október 31-én például 76 keresztény veszítette életét a bagdadi katedrálisban történt robbanásban, s 2007-ben az iraki keresztények egyházfője is merényletben vesztette életét. Aligha meglepő, hogy az állandó terrornak és életveszélynek kitett iraki keresztények tömegesen menekülnek külföldre, s manapság Svédországban szinte több iraki asszír él, mint szülőföldjükön, Irakban.

Holott az asszírok, akárcsak az egyiptomi koptok, vagy a szíriai, libanoni és palesztin keresztények ugyanazt az arab nyelvet beszélik, mint muszlim szomszédjaik. Csupán Szíriában néhány száz keresztény beszéli még anyanyelvként azt az arámi nyelvet, melyen maga Jézus prédikált.

A mai Törökország területén viszont már nincsenek keresztények, miután 1915–1920 között a török hatóságok kiirtották őket, vagy elűzték évezredes szülőföldjükről. Az asszírok jelentős része – mármint azok, akik túlélték az Asszír-népirtást, a vele egyszerre történt Örmény-népirtás „kistestvérét” – ugyanis akkoriban menekült Irakba, ottani testvéreikhez.

Talán Szíria kivételével, a keresztényüldözés állandó jelenség a muszlim többségű országokban. Sőt, a damaszkuszi diktatúra összeomlása alighanem hasonló üldözést hoz majd Szíriában is.

Egyiptomban, például, szigorúan tilos a muszlimoknak áttérni a kereszténységre, viszont ösztönzik a keresztények iszlámra való áttérését. A koptok használhatják ugyan – gyakran évszázados – templomaikat, újakat viszont nem építhetnek, csak külön államelnöki engedéllyel! Keresztények nem tölthetnek be számos állami tisztséget, s a keresztényellenes diszkrimináció más téren is mindennapos. A január elsejei alexandriai merénylet után kicsordult a pohár, s a megfélemlített koptok immár nyíltan követelnek egyenlő bánásmódot muzulmán honfitársaikkal. Irakban – ahol a keresztények aránya immár olyan 1-2% körülire csökkent – álmodni se mernek ilyesmiről, s még az egykor még keresztény országnak tekintett Libanonban is kényes a keresztény–muszlim együttélés, főleg, hogy az 1975 és 1990 között dúló polgárháború éppen a vallási közösségek között zajlott.

Hát Európa? Miért nem emeli fel már végre hangját érdekükben? Kérdezte e sorok íróját Budapesten évekkel ezelőtt egyiptomi kopt évfolyamtársam. Ha már úgy is dicshimnuszokat emel a multikulturalizmusnak? Európa miért nem követel legalább kölcsönösséget?

Egyes nyugat-európai városokban még a karácsonyfa felállítása és elnevezése is gondot okoz, nehogy sértse a más vallású bevándorlók érzékenységét! Bezzeg a Közel-Keleten a keresztény őslakosokat nyugodtan üldözhetik. A folyamatos üldözés révén a keresztények száma folyamatosan csökken, noha Európával szöges ellentétben többnyire szapora, átlagban 5-6 gyerekes, mélységesen hívő családokban élnek. Azaz természetes módon, üldözés hiányában 30-40 év alatt számuk simán megduplázódhatna.

Európa, az elvileg keresztény kontinens, kényesen ügyel, nehogy bármivel is megsértse egyre népesebb muszlim bevándorló lakosságát. Az emberi jogok és multikulturalizmus nevében. S közben immár ujját sem emeli, amikor a Közel-Keleten a keresztények legalapvetőbb emberi jogait, s a multikulturalizmust sárba tiporják!

Önpusztító, kettős mércével.