Elszomorító kilátás

Korám kelő vagyok, a kakasokkal egy időben szoktam üdvözölni a hajnalt. A hatodik emelet magasságából szép, tiszta időben ellátok a Zaránd-hegység nyúlványáig, amely mögött felkel a nap. Magamban fogalmazgatom azt a minden reggeli csodálatos jelenséget: pirkad, pitymallik, dereng, hasad a hajnal, hajnalodik, világosodik, virrad. Nekem ennyi kifejezés jutott eszembe (valószínűleg több is van!), erről pedig az, hogy milyen rendkívül gazdag, változatos anyanyelvünk. 

Eszembe villant, hogy közel három évtizeddel ezelőtt Borosjenőn egy Horváth Béla-szavalóversenyen szép emlékű Tokay György parlamenti képviselő elbeszélgetett a versenyen indult helyi gyerekekkel. Indítványozta, hogy keressenek rokon értelmű szavakat a menni igére. Nem nyelvészként, hanem „csak” jogászként maga vagy húsz kifejezést sorolt fel, az andalogtól, bandukoltól és bolyongtól a sétáláson keresztül a futásig, rohanásig.  A szó szoros értelmében lenyűgözte a fiatalokat, akik, nem járván anyanyelvű iskolába, minden bizonnyal addig sohasem találkoztak nyelvünk e bőségével. Mondta is nekik, hogy a világon nem sok nyelv büszkélkedhet ilyen szógazdagsággal. 

Immár sokszor és sok helyen felmerült a jelenkori nyelvromlás kérdése, nem is akarok elmélyülni a témában. Az anyaországiak minket, határon túliakat (jogosan) avval vádolnak, hogy átvesszük a többségi nemzet nyelvének kifejezéseit. Erdélyben személyazonossági helyett buletint, bankkártya helyett kárdot, bérlet helyett abonamentet mondunk (a nejlonzacskó helyetti nagyon csúnyán hangzó „pungát” nem is kellene említeném). Tagadhatatlanul igaz. Mentségünk az, hogy szórványban élünk, ahol mindennap szembesülünk az említett, és azon kívül még sok száz közhasználatú elnevezéssel. Akarva, akaratlanul is ránk ragad. De…

Mondhatnám a magyar szólásmondást, hogy az vesse ránk az első követ, aki odahaza, a magyar nyelvű társadalom kellős közepén még egyszer sem mondta a kovászos uborkára, hogy „kovi ubi”. Vagy más ehhez hasonló rövidítést. Nekem erről a Mézga család 30. századi Köbükije jut eszembe, aki (Romhányi József utolérhetetlenül ötletes és humoros szövege szerint) „Kapcs ford” felkiáltással teszi fejére a készülékét, hogy megértse az újmagyarul nem tudó Géza nevű őse szövegét. Nem, akarok senkit sem megbántani, de ez a most gyakran használt rövidítő nyelvrontás is felér egy „buletinnel”. 

Nem vagyok nyelvész, nem tudom, merre fog fejlődni édes anyanyelvünk. De az a tendencia, hogy generációk nem olvasnak, nem tudom, hova vezethet. Talán oda, hogy (mondjuk két generáció múlva) Arany János Családi körének csodálatos sorait csak Köbüki fordító készülékével értik majd meg, mert nem tudják miként „csapong a denevér, az ereszt sodorván”. Ha nem akad egy Aladár, aki egy forintért közvetít.

Elszomorító jövendő.