Eszement ruszofóbia

Aki figyelemmel kíséri a kontinens politikai trendjének alakulását, bizonyára igazat ad azon megállapításomnak, hogy tombol Európában a ruszofóbia. Az oroszgyűlölet. A kontinens történetének ismeretében, bizonyos népeinél még meg is tudom érteni azt a zsigerből fakadó, generációkon keresztül táplált érzést. Lengyelország újkori története azt teljes mértékben igazolja. A korábban a kontinens történetében meghatározó szerepet betöltött állam 18. századi háromszori felosztásában Oroszország volt az egyik főszereplő. (A lengyelek viszont mintha elfelejtették volna a másik két hódítót, Poroszországot és Ausztriát!) Az első világháborút követően a bolsevik orosz hatalom akarta ismét uralma alá vonni a frissen felszabadult lengyel területeket. Az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktumot, majd a második világháborút kővető szovjet kommunista rendszert se lehetett, nem is szabad egykönnyen elfeledni a lengyeleknek. 

Szóval a lengyelek, valamint a balti államok népeinek oroszellenességét megértem. De Európa nyugati feléjét? Franciaország, Hollandia, Belgium lakossága ötéves német uralom alóli felszabadulását annak is köszönhette, hogy a keleti fronton az oroszok döntő vereségeket mértek a német hadseregre, lehetővé téve a második európai front megnyitását. A második világháború emberáldozatainak mintegy felét tagadhatatlanul a Szovjetunió szenvedte el. Ezt nem szabadna elfeledni, még akkor sem, ha a szovjet kommunista rendszer világhatalomra törekvése kiprovokálta az évtizedeken keresztül folyt hidegháborút. 

Csakhogy az a periódus (szerencsére) lezárult, a Szovjetunió darabjaira bomlott. A 300 milliósnál nagyobb kommunista nagyhatalom maradéka területileg jóval kisebb, lakosságilag a felére csökkent. 

Nyugat-Európa, új ellenségképet keresve magának, agresszióval vádolja az orosz államot, és mesterségesen gerjeszti a ruszofófiát. Kétséget kizáróan van benne igazság. De megkérdezném a szemérmes európai politikusokat: az Egyesült Államok (csak) legutóbbi két beavatkozása Venezuelában és Iránban ugyan minek nevezhető? És miért hallgatnak például Kína Tibettel szembeni túlkapásairól. Az említett két állam ellen hány szankciós csomagot dolgozott ki a magát a demokrácia védőpajzsának tekintő Európa? Megjegyezném: az utóbbi beavatkozások oka talán nem is olyan mély, mint az orosz támadásé Ukrajna ellen.

A háború négy éve alatt egyetlen egyszer sem került szóba a nemzeti kisebbségek helyzete Ukrajnában. Az a tény, hogy az ukrán parlament egy demokratikus államban megengedhetetlen módon korlátozta a kisebbségek nyelvhasználati, valamint anyanyelvű oktatási jogait. Ettől függetlenül az EU és a külpolitikáért felelős észt biztosa, Kaja Kallas retorikája mélységesen ruszofób, amit a civilizált nemzetközi kapcsolatokban csak nagyon ritkán tapasztaltunk a második világháború befejezését követően. 

A mesterségesen gerjesztett oroszgyűlölet oda vezetett, hogy kiváló orosz művészek, együttesek fellépését tiltják meg az európai színpadokon. Világversenyekről zárják ki az éremesélyes orosz sportolókat. Orosz zeneszerzők műveit nem tűzik műsorra, írók alkotásait nem adják ki Európában. Mi ez, ha nem a náci időkre emlékeztető eszementség? 

Nem vagyok nemzetközi szakelemző, ezért nem bocsátkozom jóslásokba. De úgy néz ki, hogy mindez csak akkor változhat meg, ha a jelenlegi európai uniós vezetést sikerül eltávolítani. Lehet csak három év múlva?

És addig folytatódik az orosz–ukrán háború?