EU-s pénzalapok: felzárkózás-serkentő vagy zsákutca?

Szükségesek-e egyáltalán az EU-s pénzalapok? Beváltják a hozzájuk fűzött reményeket? Vagy az út inkább járhatatlannak bizonyult? A kérdések egyre inkább foglalkoztatják a nyugati közvéleményt és immár a kancelláriákat is.

A déli és keleti tagországok uniós pénzalapok általi felzárkóztatása egyre inkább illúziónak bizonyul, olyan történelmi kísérletnek, melynek kudarca mind jobban körvonalazódik. A szekeret nem lehet a lovak elé tenni, belső fejlődési motorok nélkül a külső segítség aligha biztosíthatja a jólétet.

Dél- és Kelet-Európa ugyanis egyedülálló a világon, a mesterségesen magas életszínvonal soha és sehol sem alapult ilyen gyenge teljesítményen. A jólét mindig a gazdasági fejlődés következménye, annak eredménye volt. Nyilván a spanyol, portugál és görög életszínvonal – a keleti országokról nem is beszélve – elmarad a nyugati országokétól, mégis e terén a legkisebbek a különbségek, míg a tudományos fejlődés vagy a gazdasági teljesítmény terén jelentős a szakadék.

Jóléti állam nem létezhet fejlett gazdaság nélkül, mert nincs, ami fenntartsa. A történelem és a józan ész egyértelműen ezt bizonyítja. A háború után Nyugat-Európában szó sem lehetett jólétről, ez csak két évtized kemény munka után, a hatvanas évek derekán alakult ki, amikorra a gazdaságok teljes gőzzel haladtak. Az akkoriban kiépített jóléti állam éppenséggel a bámulatos gazdasági fejlődésen alapult, annak eredményeként jött létre. Korszerű infrastruktúrájukat saját erőből építettek ki, és bőven maradt anyagi háttér a lakosság magas életszínvonalának emelésére biztosítására.

Japán, Dél-Korea és az ázsiai tigrisek (Tajvan, Szingapúr, Hong-Kong stb.) hasonló úton jártak, csak a rohamos fejlődés nyomán, a világversenyben ütőképes gazdaságok teljesítményeként érték el a jólétet. Kínában mostanság zajlik hasonló folyamat: a gazdasági fejlődés üteme jócskán meghaladja az életszínvonal növekedését, a nyomor még tömeges. Japánhoz és dél-koreai szomszédjaihoz hasonlóan, 2-3 évtized késéssel, Kína is előbb erős gazdaság és modern infrastruktúra felépítésén munkálkodik, a lakosság életszínvonalával később foglalkozik, előbbi függvényében.

Az EU déli és keleti perifériáin fordítva történtek a dolgok az utóbbi 25-30 évben. A lakossági elvárás nyomására a jólét volt a prioritás. A Nyugat is segítette ebben őket, magára vállalta a déli és keleti országok infrastruktúra-fejlesztésének nagy részét. A Nyugat pénzéből épültek a spanyol, görög és portugál autópályák, és épülnek most is a keleti országokban, a Nyugat pénzén korszerűsítették kórházaik, tanintézményeik nagy részét, nyugati hozzájárulásból fejlesztették a víz- és csatornázási rendszereket, tisztították meg környezetüket a szennyezéstől stb. Több százmilliárd euróról van szó, amit a Nyugat átirányított a déli és keleti tagországok felé, vissza nem térítendő jelleggel!

Hollandia, Németország, Nagy-Britannia vagy a skandináv országok, például, saját erőből építették ki infrastruktúrájukat, saját forrásaikból korszerűsítik folyamatosan, többletükkel pedig nagy terhet vettek le Görögország, Spanyolország, Csehország, Magyarország, Románia, Bulgária stb. válláról, hogy utóbbiak saját erőforrásaik nagyobb hányadát a jóléti rendszerre s a lakossági életszínvonalra fordíthassák.

Csakhogy ez mégis tarthatatlannak bizonyult, főleg Dél-Európában: Görögország és Spanyolország még tehermentesítve is a csőd szélére jutott, az állam elképesztően eladósodott, a jóléti rendszereik feneketlen zsákoknak bizonyulnak, Athén és Madrid újabb és újabb – százmilliárd euró nagyságú – pénzügyi mentőövekért folyamodott! S közben a szakadék szélére sodorták az euróövezetet, ami nyilván kicsapta a biztosítékot a nyugatiaknál. A kelet-európai tagországokban valamivel jobb a helyzet, többségük nem is az euróövezet tagja, noha a jóléti rendszer fenntarthatósága itt is fölöttébb kérdéses.

Viszont a görög, spanyol, román, magyar, cseh, lengyel stb. gazdaságok teljesítménye, a társadalmak műszaki-tudományos szintje meg sem közelíti a nyugatiakét. Az együttvéve kb. 100 milliós lakosú 10 keleti EU-s tagország együttes GDP-je 917,55 milliárd euró volt 2010-ben, kevesebb, mint fele a 60 milliós lakosú Franciaország 1932,80 milliárdos GDP-jének! Ráadásul úgy, hogy a francia – és egyéb nyugati – beruházások jelentősen hozzájárultak a kelet-európai GDP-hez, míg a keleti beruházás Nyugaton fehér holló. A déliek és a nyugatiak kölcsönös viszonya hasonló, noha nem éppen ennyire egyoldalú.

A nyugati pénzek jelentősen felemelték a déli és keleti perifériák életszínvonalát, itt is általános a számítógép, színes TV, nyugati személygépkocsi, digitális fényképezőgép, ingyenes oktatás, általános egészségügyi biztosítás stb., nemcsak a hollandoknál, briteknél, vagy finneknél.

Ennek ellenére Dél- és Kelet-Európában a lakosság körében tömeges az elégedetlenség a nyugatiakénál alacsonyabb, saját teljesítőképességüket viszont jócskán meghaladó, mesterségesen magas életszínvonallal.

Ilyen „eredményt” produkált a több százmilliárd eurós pénzügyi átcsoportosítás! (A csalást nem is említve.)

Nem is csoda, hogy Nyugaton egyre többen kérdőjelezik meg az EU-s pénzalapok létjogosultságát. A belső gazdasági teljesítmény nélküli, külső támogatásra épülő jólét egyre inkább illúziónak tűnik, amikor a magas életszínvonal fenntartása éppen azokban az országokban problémás, amelyek milliárdos ajándékokat kaptak, nem azokban, amelyek a pénzt adták.