Európa kulturális fővárosai

Holnap, január 14-én két történelmi város: Turku, Finnország legrégibb városa és az észtországi, már 13. században városi rangra emelt Tallin veszi át ünnepélyes keretek, több napig tartó rendezvények közepette a stafétabotot Európa kulturális fővárosainak sorában.

Amikor Melina Mercouri, a kiváló – akkoriban éppen kulturális miniszter – görög színésznő javaslatára 1985-ben az EU elindította az Európa kulturális városa programot – az első kedvezményezett, teljesen megérdemelten, az európai kultúra egyik bölcsője, Athén volt –, kevesen hitték, hogy ennyire kinövi magát. Igaz, Európa akkoriban ebből a szempontból elsősorban (némi túlzással: kizárólag) a kontinens nyugati felét jelentette, ahol szabadon közlekedhettek eszmék és emberek, a keleti rész teljesen kimaradt a programból. Egyrészt nem tartozott az Unióhoz, másrészt elképzelhető (azok számára, akik a nyolcvanas éveket átélték), milyen lett volna egy hosszú ideig tartó kulturális rendezvénysorozat, mondjuk, egy olyan városban, mint Kolozsvár, Brassó vagy Iaşi…

A nagy kelet-európai európai változásokat követően, 1990-től aztán elindult az Európai Kulturális Hónap program, amit mindenekelőtt az öreg kontinenshez éppen csatlakozófélben lévő Közép- és Kelet-Európának találtak ki, mintegy kárpótlásként a több évtizedes kimaradásért. Majdnem egy évtizedet kellett azonban még várni, amíg 1999-ben „megszületett” Európa kulturális fővárosa. A címet az Európai Unió egy évre ítéli oda, a megtiszteltetés az ezredfordulón, 2000-ben egyszerre, rendkívüli módon, kilenc várost ért: Közép- és Kelet-Európa képviseletében első ízben Prága és Krakkó szerepelt. A következő kelet-európai „főváros” 2007-ben (a luxemburgi Luxembourg mellett) Nagyszeben volt, amely a megtiszteltetést nyilván „multikulturális” jellege, de leginkább múltja miatt kapta, s nyilván gesztusként Románia felé. 2009-ben a litvániai Vilnius, 2010-ben a magyarországi Pécs is bizonyíthatott. 2019-ig egyébként valamennyi tagország egyik városa megkapja a címet.

Amit azonban nem adnak éppen „ingyen”, olyan városnak biztosan nem, amelynek nincs erős kulturális jellege, nincsenek színháza(i), múzeuma(i), zenei, képzőművészeti  stb. intézménye(i), olyan öröksége, amelyet „mutogatni” lehet, amely méltó módon képviselhet egy országot. A kulturális főváros ugyanis Európának is megmutatja magát és országát, nem csupán saját (és országa) lakosságának nyújt egy esztendőn keresztül több száz kulturális programot, hanem külföldi vendégek tíz-, esetleg százezreinek, akik kimondottan ezekért a programokért keresik fel, s akik ezek (meg a vendégfogadás) minősége szerint alkotnak majd értékítéletet, viszik el a kulturális főváros jó (vagy kevésbé jó) hírét. Kulturális fővárosnak lenni tehát nemcsak megtiszteltetés, de nagy kihívás és felelősség is.

Tavaly Pécset, Arad testvérvárosát több száz aradi és régiónkbeli kereste fel, s bár a Mecsek alatti város egyik-másik nagyszabású projektjét nem tudta maradéktalanul megvalósítani, egyöntetű volt a vélemény: nagyszerű kiállításaival, rangos rendezvényeivel, ragyogóan felújított városképével méltó volt a kulturális főváros címre. Kár, hogy a messzi Turkuba és Tallinba sokkal kevesebben juthatnak el…