Európai Unió. Partium. Falu

Három gyermek édesanyjaként a háború árnyékában, melyet az európai elit készakarva robbantana ki, nem vagyok derűs. Nem tudom elfogadni, hogy a jelek szerint infantilis világvezetők önkényeskedő, elkényeztetett fenegyerekekként hadszíntérré változtatnák életünket, csak mert diplomatáikkal együtt inkompetensek. Élni, nem meghalni szültem a gyermekeimet! Sajnos, a Fondor Lajinék, akik utódai rég elhagyták süllyedő Európánkat, nincs kit féltsenek. Felőlük jöhet akár a vízözön is…, miközben elvileg mentik Európát…

Európai Uniónk 2007–2025. Már, ami nekünk jutott belőle egy partiumi faluból nézve. Avagy életérzés uniós időszámításunk óta. Születés és végóra? Életünk és talán halálunk egy agonizáló diktatórikus áldemokráciában? Értelmezem a szájízet. Egy-egy pillanat hagyatékát, pontosabban az EU-ba való csatlakozás pillanatot meghaladó, sorsfordító folyamatáét. Nyomkövetés magamban és másokban. Utazásom a téridőben vízszintes és függőleges, alámerülés a személyes és közös emlékekben. Amit magamban felidézek: bizakodás, remény, jólét, jóllét. Majd fenyegetettség. Életveszély. Félelem. Tehetetlenség-érzés. Düh. Nagyjából húszévnyi visszatekintés. Mire is? Hogyan is?

Hogy világosabbá váljon utazásom mikéntje, fogalmak határkövéhez barangolok. EU, Partium, falu. A határozott illetve határozatlan névelő mögötteséig: a falu, egy falu. A bujtatott jelzősorig: román, magyar, roma/cigány, sváb, ukrán, zsidó, haszid zsidó… Mármint a partiumi faluból a politikai és gazdasági nagytájra, az EU-ra irányuló tekintet. Ha egyáltalán van nemzetisége a nézőpontnak. És egységes, behatárolható nézőpontja az egyes nemzetiségeknek. Vagy valami más megélés és tapasztalat formálja az ember világlátását előbb, elsődlegesebben, mint nemzetisége? Valami másfajta hovatartozás és meghatározottság? Mi minden szabja meg az álláspontot, és lehetetleníti el a csoportkoherenciát egy közösségen belül? Még egy zárt közösségen belül is. Családon belül akár. Hány meg hány konfliktus forrása lehet, hogy ki milyennek látja a színtelen megannyi árnyalatát… Hogy látja-e. Egy-egy történelmi jelentőségű eseményről illetve folyamatról kialakított álláspontunk, mint amilyen az EU-ban való létezésünk is, hogyne lenne egyetlen nemzetiségen belül is más és más? Miközben mindenképp számít, hogy honnan nézzük, hol állunk a történelem forgatagában épp, a politikai helyezkedések sakktábláján katona vagy királyi státuszban van-e a nemzetünk, etnikumunk, mert, ugye, a paraszthoz képest lépéselőnyben van minden más figura. Ő, a fika nem számít annyira, se egy-egy lépése, se elvesztése… Igen, most éppen itt tartok: mik vagyunk mi, magyarok, nem összmagyarok, hanem kisebbségiként már alapjáraton folyamatos jogfosztottságban, tehát a létbizonytalanság skáláján élők a posztkommunista, csatlakozásra váró, majd csatlakozó Romániában, azon belül is a partiumi szórványosban, szigetecskéken? Mik vagyunk Európában? Mit számítunk Európának? Lát-e minket Európa? Egyáltalán mi az, hogy Európa? És mit számít Európa nekünk? Változott-e, változik-e megítélése bennünk? És változik-e megítélésünk benne? Változhat-e a szerepünk? A státuszunk? Előléphetünk-e? Vagy megmaradunk annak, aminek: kulturáltabban, kíméletesebben: közkatonának. És ha itt tartunk, felmerülhet-e esetünkben is, hogy ha a katona végigmegy a táblán, a színtér végén királynőt kérhet? Kérhetünk? Választhatunk? Mert a választásokkor sem úgy igazán. Általában csak jobb híján. Ha még ez sincs, s úgy tűnik, épp 2025-re értünk ide a romániai választásokkal, jaj nekünk, mert sorsunk, jóllétünk nem szerepel a napirendi pontok közt Brüsszelben. Kishitű lennénk? Rosszul látnám? Igaz a békaperspektíva, vagy mindezt a történelmi kiszolgáltatottság – a rabiga, hogy poros szóval dohosan éljek – sulykolta, idomította pavlovi reflexként? A kisebbséget, a lentről csőlátását.

Nagyjából 100 évvel vagyunk a darabokra szaggatottság után. Kisebbségi létünk 100 éve mellett, mert ez közelebb van, eltörpül a távolabbi 1000 éves – nekünk csak 900 – honfoglaltság, mint a megállapodottság biztos léttalaja. Ha fokozható a lét, mint kiszolgáltatottság, a kisebbségi lét kiszolgáltatottabb(ság). A négyévenkénti választások, országon belül a politikai szeszélyek és erőviszonyok kiszolgáltatottabbjai vagyunk mi, kisebbségben élők. Amióta van egyáltalán négyévenkénti választás. Legújabban feltételesbe helyezetten, melyre ráadásul csak azt mondhatom lentről, a Nagyfalu aljából, hogy hál’istennek!, mert így feltételesbe helyeződött teljes kiszolgáltatottságunk esélye, ellehetetlenítésünk, földönfutóvá válásunk, csatornarabszolgaságunk, igen: holokausztunk. Vagy mégsem? Mégis zöld utat nyer házon belül a soviniszta önkény, mely minket, kisebbséget a pokolba küldene? Kényszerítene. Csatlakozás előtt voltunk, a 21. század előterében, amikor azzal próbált megfélemlíteni az akkori államelnökjelölt, hogy koncentrációs táborokba hurcolja a magyar kisebbséget. Istennek hála, nem jutott bársonyszékbe a tudor. Gyűrűző sorokban választottuk meg a – tudva tudtuk – gerinctelen, óvilági jobbhíjánt. Na de ma tengerszorost csatornáztatna velünk az újabb hérosz. És gyűrűző sorokban szavazna rá népe nagyszámúegyszerűbbje. Szerencsére végül megakadályozták, hogy elnöki mandátumhoz jusson az erősen EU-ellenes, nyíltan magyarellenes kandidáns, akibe viszont szerelmes a román nép szerényebb tudású, megvezethető széles rétege, mert olyan szépeket mond, mint hogy a román nyelv a legleg, latinnál is ősibb, hát még a román nép ősi kultúrája!… Îl iubăsc! Szárátёm! – hallani úton-útfélen a megbabonázottakat. 

Költői kérdés, hogy az EU megvéd-e minket a georgescuctól és simionoktól, megvédene-e, mint puha takaró vagy anyai ölelés a hideg őrülettől, rajtunk-e atyai tekintete? Vagy az véd meg inkább mellékesen és egészen véletlenszerűen, hogy a többségi nemzetnek számító románság aktuális vezető rétege – hatalmi stabilitása megőrzése végett is – inkább az EU-tagságot óhajtja, nem pedig a Kreml árnyékát, s ez ránk, kisebbségben élőkre is jobb fényt és jövőt vet…? Kisebbség. Még az állandó, ránk ragasztott jelző is diszkriminatív! Fiam tankönyvén is ez áll: A magyar kisebbség történelme. Nem elég, hogy magyar történelem. Nem spóroltak a nyomdafestékkel. Muszáj volt rányomtatni, hogy kisebbség. Nem lehet elég korán kezdeni a mettől meddig belénk nevelését. Véssék észbe már gyermekeink is, hogy kevesebbek, mint a dicső többség! Mindezek az elbizonytalanítások és megbizonyosodások meggyőznek arról, hogy éppen elég, sőt pontosabb, ha a Romániába szakított partiumi magyar perspektívát veszem számba. A partiumi falu sorsa innen nézve, az EU-hoz való csatlakozás óta. Hogyan éljük meg, egyáltalán milyen változások vannak, áldásai és – hogy az átkos beütéseit elkerüljem – árnyai ránk nézve.

Áldás, mert nem jut eszembe, hogy mióta. Tehát nem véres teher, mely percre pontosan beleég az ember tudatába. És árnyék, mert sok minden bosszant és szkeptikussá tesz az EU-ban a felelősségtudatos döntéshozatali szervekkel szemben. Engem, a diktatúra bennszülöttjét. Holott és mert börtönországból szabadultként igen értékelem a szabad levegőt, fogékony vagyok a lehetőségekre, és pengeélesen érzem, ha szorítani kezd a szabadság. Majdnem mindhárom gyermekem az Unióban született, szabadságban és békében. Szabadságra és békére? Mert a szabad fonákjának ma éppen az tűnik, hogy bármi szabadon megtörténhet, még a szabadság felszámolása is. A háború lehetőségének beszivárogtatása a köztudatba. Lásd az EU reklám(!)filmjét a háromnapos katasztrófa mesebeli túléléséhez. A döbbenet hatványozott: a tényleges katasztrófa mögöttese katasztrófa – az uniós katasztrófavédelmi főbiztosunk, vagy mi. Ha ilyenek vezetnek (meg), akkor ne csodálkozzunk, hogy épp a part szakad.

Olyan az EU, mint Óz – átláthatatlan és távoli. Egész életünkben odavágytunk, s mióta megérkeztünk, már nem is tudom… Nesze, s fogd meg jól. Mert adni ad. S amit kapunk, az is a miénk. Békénk, háborúnk… Van magyar és román híradás, sőt, akinek igénye van rá, annak angol, német, francia és olasz is, hisz nagyjából minden házban van tévé, rádió és ugyan a magyar napisajtó a szórványban egyre fogy, interneten is követhető a mindennapos adok-kapok. Az EU mégis egy nyakatekert és félelemkeltő apparátus marad az átlagember számára. Komplex és komplikált, mint szigorúan számonkért pályázatai. Átláthatóságában is átláthatatlan, mint tonnányi szakirodalma. Az meg végképp bonyolult, hogy mettől meddig terjednek hatáskörei. Hol kezdődik és végződik a tanács, parlament, bizottság…

A Partium mettől meddigje is bonyolult. Eredetileg dominus partium regni Hungariae, Magyarország részeinek ura. Mai magyar elnevezése – Részek – fedi a valóságot. Mindig rész volt, része egy országnak vagy birodalomnak. Románia legnyugatibb területrészeként Erdélytől különáll, bár az erdélyi magyarság felől nézve egy erős lelki kötődés el-elmossa a fogalmi határokat. A hivatalos romániai közigazgatásban végképp nem honosodott meg az elnevezés, hisz a románság nézőpontja jelen idejű – a jelenben él, hol is élhetne máshol. Nemcsak hovatartozása nem rögzült a Partiumnak, területe is változott az erőviszonyok függvényében: egy 1570-es térkép alapján a legészakibb fontos települése Huszt, a legdélibb Karánsebes. A mai felállás szerint Máramaros és Szatmár a legészakibb megyéje, alatta Bihar és Szilágy, majd Arad. Nagyjából. Mert eszmei határai vannak, melyeket nem a romániai megyefelosztás, hanem a köztudat rajzol. Az aradi oral history szerint a Ganz-féle Újaradi híd a vízválasztó Partium és a Bánság közt. Északon, Máramaros megyében a Gutin (csak Gutâiului-ként tanultuk az iskolában) a hegyválasztó, a hegy a vízválasztó a Bánya-vidék és Sziget vidéke, Máramaros Partiumhoz tartozó része és a történelmi Máramaros közt. Gutinon innen, Gutinon túl…, mondják a bányaiak. Nézem a térképet…: Gutinon innen, Széplesen túl (amiről megint csak Țiblesként tanultunk, pedig milyen érthetően gyönyörű a hangzásalapú román fordítás magyar eredetije!). És van egy szilágysági része is a megyének, mely Szilágy megyében folytatódik. Ott egy szarvacska, egy keskeny sáv egészen Cseh váráig nyúlik, mely falvai hol kinnebb, hol beljebb estek; volt, hogy Erdélybe szúrt át, de többször tartozott a Partiumhoz. Királyhágó-melléki reformátusokként partiuminak is érzik magukat az ott élő magyarok.

Egy európai fővároslakónak sem ismeretlen fogalom a szerényebb lélekszámú, kiterjedésű és életkörülményű falu, még akkor sem, ha e két szélsőségesen különböző élettér kínálta életforma végletesen más. Nem falura születtem, és nem falun nőttem fel, nem is érzem falusinak magam, inkább a falut közelebbről alkalomadtán bentről látó, faluról szemlélődőnek. Szeretem csendjét, fel-felbukkanó alkalomtolvaja ellenére megnyugtató közbiztonságát. Szeretem a jó szomszédságot. Szomszédságom jó öregeit. Megkérdezem, mit gondolnak az unióról. A falu öreg hangja válaszol: Mit mondjunk: sё nem adtak, sё nem vöttek el. A migránsokat mög otthon köllene segíteni, mert van ilyen embör is közöttük, mög amolyan is. Háborúzás hejött segíteni köllene űket a saját földjükön. A falu mindent tud. A világról is, mert kellő távolságról csak a lényeg látszik, elmosódik a fölösleg. És önmagáról is tudni vél mindent. A kis közösség mindenki ismer mindenkit jelenségének, persze, nemcsak áldása és unalma van, de gúnya és humora is. Közszájon forogsz, ha akarod, ha nem, és valószínűleg van ragadványneved, legfeljebb nem tudsz róla, főleg a ragadványnévadásáról híres aradi határ menti településeken, mint amilyen Kisiratos. Neked mi a csúfneved? – érdeklődött a Székelységből édesapám. Nincs. Biztos van, csak még nem tudod. Jóval biztat. A községházáig megyek.