Fájó sebek

Nem szerettem volna Crişan doktornő (a megyei kórház megbízott vezetője) helyében lenni kedden. Nem gondoltam volna, hogy kijön a meleg irodájából, sőt egyenként megszorítja (szemmel láthatóan feszült idegállapotban) a járdán toporgó, egyébként civilizáltan várakozó anyukák, apukák kezét. Az igazgatónő (vagy menedzser, mert ez a titulus nagyon divat manapság mifelénk) lángvörös arccal jelent meg, majd állta a szúrós tekinteteket. Igyekezett mindenkit meghallgatni, és a lehető legdiplomatikusabb – gyakran megkerülő – válaszokat adni az újságírók kényelmetlen kérdéseire. Kezeket szorongatott, megsimogatta a kisgyermekek kobakját, erőltetetten mosolygott, és nagyokat nyelt. Vérbeli politikusként viselkedett. Merthogy politizálni is szokott.

Nem volt mit tennie, kénytelen volt behívni a tiltakozókat a kórház egyik tanácstermébe, ahol kezében egy papírt szorongatva, a fal mellett állva tűrte a rázúduló sortűzszerű panaszözönt. – Nem kell sajnálni, ő akart igazgató lenni! – gondolhatják sokan. Hogy mennyire akarta, azt mi nem tudhatjuk biztosan, tény, hogy elődjeihez hasonlóan politikai vonalon került a kórház élére, a doktornő ugyanis mindemellett a PNL megyei tanácsosa is. Felindultságát palástolni hivatott mimikáját fürkészve arra gondoltam, ugyan mit is mondhatna annak az anyának, akinek a beteg kisgyermekét egy ágyba kényszerültek fektetni (helyhiány miatt) másik két, ráadásul különböző fertőző betegségben szenvedő gyermekkel? (És ez megtörtént!) Hisz ő maga is édesanya. Mit is mondhatna annak, akinek a súlyos beteg, lázas kisgyermekére órákon keresztül rá se néztek a sürgősségin?! Mit mondhatna mindazoknak, akik kedden bevallották: nem merik beutaltatni a gyermeküket, inkább otthon kezelik őket (ahogy tudják), saját felelősségre, nehogy megfertőzzék (megnyomorítsák?) őket a kórházban? És mit mondana mindazoknak, akik kénytelenek otthonról bevinni a szükséges gyógyszereket, kötszereket, fertőtlenítő- és tisztítószereket, mert az osztályról teljességgel hiányoznak? Crişan doktornő pontosan tudja – hiszen jól ismeri a rendszert – mik a hiányosságok, sőt minden bizonnyal sok olyan dologról is tudomása van, melyről nem szabad beszélnie. Hogyan is néztek volna rá a pártvezetők, a megye vezetői, ha ott nyíltan, az utcán a kétségbeesett arcok előtt kijelenti: „Igazatok van, valóban embertelen körülmények között kezeljük az aradiakat!”

Az igazgatónő csak egyike ennek a haldokló rendszernek. Egy egészen apró láncszem, mely támogatás nélkül nem fog és nem is tud csodákat tenni. Itt nem csak a gyermekosztályokról van szó, ugyanez (talán még súlyosabb) a helyzet a Ștefan Cicio Pop utcai felnőtteket kezelő fertőző osztályon, az egykori Fischer Eliz-palotában működő szülészeten és még sorolhatnánk. Hány egészségügyi miniszter látogatott le Aradra az elmúlt néhány évben, és nyargalt végig a sajtót maga után vonszolva a kórházi osztályokon? Hány politikus ígérte mézes-mázos nyilatkozatokban, hogy kiáll Arad érdekeiért, és megpróbál támogatást szerezni a kórházi ellátások javítására? Azok ígérgettek a legtöbbet, akik minden bizonnyal nem a hazai kórházakban kezeltetik magukat és családtagjaikat, hanem külföldön keresnek szakembereket. Mert megtehetik.

És ha már a szakembereknél tartunk, mire való a sok modernizálás, ha nem tudunk helyi orvosokat foglalkoztatni kórházainkban? Élő példa erre a 2012-ben átadott új borosjenői közkórház. Az ott dolgozó orvosok fele szomszédos megyékből és külföldről származik, mert a meghirdetett helyekre Aradon nem akadt jelentkező. Akikre számíthattak volna, most „kint” dolgoznak tisztességes bérekért valamelyik nyugati kórházban.  

Véget nem érő történet ez. A keddi tiltakozás vészharangként is felfogható, és elismerést érdemelnek mindazok, akik vállalták, hogy a nyilvánosság előtt lerántják a leplet a problémákról. Már csak azért is, mert most gyermekekről volt szó. Gárdonyi szavaival élve A gyerek az öröm, a reménység.