Félbehagyott dolgaink

Mi mindig mindenről elkésünk – írta Ady egy jó évszázada.

Mi mindig mindent félbehagyunk – írhatná ma.

A félig-munkára, a tessék-lássék munkára, a befejezetlen munkára ezerszámra szolgálhatnánk aradi példával.

A strand Mikelaka felőli bejáratánál, a pontonhíd közelében, a part mentén, bokrokba felakadt pár száz darab pillepalackot ringat a folyó a legutóbbi nagyvíz óta. És ringatni fog alighanem a következő áradásig, ami majd elviszi a kollekciót, újakat hoz és rak a helyükbe. Holott két ember egy csónakkal, merítőhálóval egy-két óra alatt megtisztíthatná a „terepet”, eltüntethetné a csúnya látványosságot, s megszabadíthatná a Marost.

Az egyik aradi városnegyedben tavaly ősszel elkerített, téglából rakott, bevakolt szeméttárolót építettek. Kicsit rendezettebb lett a környék, nagyobb a kukák körül a rend, érezhetőbb a tisztaság. Az alapok ásásakor megmaradt föld azonban, kupacba rakva, azóta is ott áll, és állni fog talán addig, amíg az esők az egész dombocskát ráhordják az amúgy is sáros környezetre, amelyen emberek és autók járnak.

Két ember egy kisteherautóra két óra alatt biztosan felrakná az ottmaradt földet.

A hanyagság, nemtörődömség, összehangolatlanság legpompásabb (az „áldozatok” nagy száma miatt a legpregnánsabb) példáját azonban a Vlaicu úton találjuk, a vasútvonal és az országút kereszteződésénél. A Vlaicu utat, nem kevés pénzért, a város korszerűsítette, többnyire a zöld hullám is működik, viszonylag jól lehet haladni – a vasúti átjáróig. Ami kész katasztrófa még így, néhány lapát aszfalttal némileg javított állapotában is. Az autók minimális sebességgel hajtanak át rajta, s az egyenetlenség így is szétrázza a karosszériát (pár hete még rosszabb volt), a benzinben-gázolajban bekövetkezett veszteséget, pocsékolást hordókban lehetne mérni, s ha az átok fogna... Azon a helyen naponta minimum ötezer autó áthajt, sok külföldi is, minthogy a nagylaki és tornyai határátkelő felé-felől jórészt itt haladnak el, és nincs olyan sofőr, aki pokolra ne kívánná a felelősöket.

Az, hogy a vasút és a város netán azon veszekszik, kinek kellene lépni valamit, pontosabban az átjárót, ha nem is európai, de legalább aradi színvonalra hozni, nem az autósokra tartozik. A polgárok még azt is megértik, hogy nehéz időkben nem futja sok pénzt igénylő beruházásokra, javításokra – de a nyilvánvaló nemtörődömség, hanyagság, az embertársak semmibe vétele  fölött nem tudnak szemet hunyni.