Felejtés, emlékezetkiesés?

Nemrég olvastam, hogy Romániában a lakosság közel kétharmadának pozitív a véleménye az 1989 előtti rendszerről, a fele pedig jó vezetőnek tartja a kivégzett diktátort. Barátaim túlnyomó többsége igencsak csodálkozott a hallottakon, néhányan fel is háborodtak a hír hallatán. Hogyan lehetséges ilyen nosztalgia egy negyven éven keresztül regnáló olyan társadalom után, amelyben az alapvető emberi jogokat lábbal tiporták, amikor az életnívó a bányászbéka sleppje alá süllyedt? – kérdezgették. 

Elárulom, az első pillanatban én is meghökkentem a híren, aztán kíváncsian hasonló történelmi példák után kezdtem kutakodni. És nem is kellett túl messzire visszanyúlnom, még a saját nemzeti történelmünkben sem. 

Az 1956-os magyar forradalom leverése után a szovjetek által hatalomra emelt Kádár János rendszere fél évtizeden keresztül olyan véres diktatúrát vezetett be, amely minden képzeletet felülmúlt. A mai napig sem tudjuk pontosan, hány ember esett áldozatul a vérbíróságok ítéleteinek. Kádár több szabadságharcost küldetett bitófára, mint tette azt az osztrák császár 1849 után. A különböző koncepciós perekben sok ezer éves börtönbüntetést róttak ki. És mindezek ellenére voltak, vannak, akik visszasírták, ma is siratják azokat az időket. Egy jeles író dicshimnuszokkal teli könyvet is megjelentett Kádárról, amelyben a 20. század legnagyobb magyar politikusának nevezte a kíméletlen hóhért. És nem 35 évvel az akkori rendszer bukása után, mint most Romániában, hanem sokkal, de sokkal hamarabb! 

És azt se feledjük, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc elfojtása után még húsz esztendő sem telt el, amikor nemzetünk vezetői egy asztalhoz ültek egyezkedni a hóhérral. I. Ferenc József nem a megtörténtek iránti megbánásból, nem jóindulatú uralkodói kegyből „ereszkedett le” a magyarokhoz. Őt a történelmi események kényszerítették, hiszen az osztrák hadsereg egy évtized alatt Itáliában is, meg a poroszoktól (utóbbiaktól kétszer) is csúfos vereséget szenvedett. A magyarok segítsége nélkül birodalma (talán) már a 19. század második felében összeomlott volna. Akkor a tárgyalóasztalnál ülő magyar politikusaink elfeledték Aradot és október 6-át, az első felelős miniszterelnökünk gyalázatos kivégzését Pesten, a száznál több akasztottat szerte az országban, a drasztikus terrort a Bach-korszak alatt. És leparoláztak a császárral. (Akkor még nem volt törvényesen megkoronázott magyar király!) 

Ennek eredményeként rövid idő alatt a köznépben is kialakult a „jó uralkodó” nimbusza, s a hóhérból még a kocsmákban is bizalmasan haverkedő hangvételű „Ferenc Jóska” lett. A gerinces ellenállás, a hideg visszautasítás helyett a megtorlások mindent megbocsátó elfeledése, a jó király mítoszának az elfogadása.

Igaz, a jó gyors elfeledésről is mondhatnék példát a világtörténelemből. Amikor az a hirtelen emlékezetvesztés (?) borított fátylat egy államférfi országot mentő munkájára. Itt említhetném Winston Churchill felbecsülhetetlen szerepét a második világháborúban, amikor miniszterelnökként beszédeivel szinte egyedül öntött hitet, bátorságot Nagy-Britannia népébe a hitleri Németország elleni emberfeletti küzdelemben. A győzelem után viszont „köszönetként” az első választáson megbuktatták. Már nem volt rá szükség!

Szóval nemcsak Románia népe felejt, vagy annak egy jó része szenved amnéziában, hanem más népek is szinte ugyanígy tettek. Az idő megszépíti vagy elrontja a valóságképet. Jó ellenpropaganda esetén a rossz is, de a jó is hamar kiesik az emlékezetből. Sajnos!