Férfiak és pasik

Még tizenéves süvölvények sem voltunk akkoriban, amikor már tudni illett mindenkinek – fiúnak, lánynak –, hogy mi illik. Abban az ántivilágban még nagy hangsúlyt fektettek a társadalmi érintkezés szabályaira, és bizony, kiszámítható volt az a világ. A jobb emberek gyermekei még tánc- és illemtan órára is eljártak, ahol megtanulhatták a finom és illendő viselkedés szabályait. De még a falusi parasztfiúk és lányok között is dívott egy íratlan illemkódex, amelynek betartására egy egész falu ügyelt. És hamar pellengére – azaz a falu szájára – került, aki nem tartotta be.

Igaz, abban az időben mindenki nagyon jól tudta, hogy fiú-e vagy lány. Mert mindjárt születése után kezdték erre tanítani. Egész kicsi voltam még, amikor megtanultam, hogy társaságban nem illik hangoskodni, harsányan nevetni, kihívóan viselkedni egy lánynak, hogyan kell kezet nyújtani egy fiúnak, hogyan kell fogadni a kézcsókot... Öcsém kisfiúként megtanulta, hogy egy férfi nem sír, nem jajgat, ha fáj, bátor, lovagias, nem üt meg egy nőt, sőt, megvédi minden áron... Szóval kiskorunktól nőnek és férfinak neveltek bennünket.

Persze, akkoriban fogalmunk sem volt a gender elméletről, amely szerint, ha felnövünk, jogunk lesz nemet választani magunknak. Mi még valaminek születtünk, és kész. És igazi nők meg igazi férfiak lettek a gyermekekből.

Manapság nagyot változott velünk a világ. És valahogy nemcsak a fiataloknak nem adtuk át ezeket a hagyományokat, de a korunkbeliek is – úgy tűnik – elfelejtették.

Persze, a „modern” ember bunkó. Ha bemegy a boltba, nem köszön, ha ráköszönnek sem biztos, hogy fogadja. Mostanában, ha buszra szállok, mielőtt az ajtóhoz lépnék, gondosan szétnézek: felszállt-e már minden férfi, minden fiatal, csak aztán lépek az ajtóhoz. Ugyanez a boltajtóban is így van: ha már bejött az összes befele tolakodó pasi és tini, akkor lépek az ajtóhoz. Ugye, milyen udvarias vagyok?

Már elfelejtettem, mikor csókoltak kezet nekem utoljára egy bemutatkozásnál... sőt, egyébként is csak otthoni, erdélyi ismerősök tisztelnek meg ezzel. Itt Magyarországon nem szokás. Még szóban sem.

Nem divat továbbá udvariaskodni a nőkkel, buszon átadni a helyet, előreengedni az ajtóban – csak saját barátnőjükkel, feleségükkel viselkednek így a magyar férfiak –, vagy még azzal sem. A boltban fellöknek, legázolnak, ha szólsz, egyenes ági női felmenőd örömlány voltát hamar fejedhez vágják. Ha tovább tiltakozol, egy frászt is kaphatsz.

A minap egy ötvenes sörhas ki is oktatott: „Kellett nektek egyenjogúság! (Így per tu s te...) Most akkor ne várjatok kíméletet! Egyenlőek vagytok, nem jár nektek udvariaskodás!” Hát kérem, az ilyet vagy a gólya hozta, vagy szufrazsett volt az anyukája...

Tőlünk, nőktől elvárják, hogy fittek legyünk, és jól nézzünk ki, ám a magyar férfiak többségére ránézni is csak savanyúsággal körítve lehet, ha félted a májad a zsírtól. De nagyon machók.

Bánatosan vonom le a következtetést: nincsenek már igazi férfiak. Legalábbis elenyésző számban. A többség egyszerűen csak pasi.

Úgy egy hete a munkahelyemen látogatást tett Gyula, a csángó falusi parasztember. Évente többször hoz gyönyörű eladó dolgokat a múzeumnak. Minden hölgyet kézcsókkal üdvözölt, kávéval kínáltuk és szépen megköszönte... Olyan természetes méltósággal viselkedett, mint egy született herceg.

Elborított a nosztalgia: ha otthon élnék, még ma is igazi nő lehetnék. Itt Budapesten „csak ember” lehetek... pedig állítom: nőnek lenni jó! De ehhez igazi férfiak kellenének...