Fociláz

Néhány napja zajlik a labdarúgó-Európa-bajnokság. Focilázban ég Európa, így Magyarország is. A magyar válogatott 40 év óta először vehet részt a versenyen, és eddig nagyon szép eredménnyel. Ilyenkor mindenki fociszakértő. Úton-útfélen erről folyik a disputa, becslésekbe bocsátkozunk, latolgatunk, mindenki tudja a tutit.

Országszerte óriáskivetítőkön tömegesen követik a mérkőzéseket, akik nem tudtak odautazni. Igaz, több tízezer magyar szurkol a helyszínen.

Elsőként az angolok randalíroztak – no, rajtuk sem csodálkozott senki –, később petárda repült a pályára, volt verekedés a nézőtéren, több magyar szurkolót őrizetbe vett a francia rendőrség, az UEFA vizsgálatot indított az ügyben.

Hát igen, muszáj bemutatkozni az egész világ előtt, nem elég a válogatott sikeres szereplése, meg kell mutatni, hogy mi, szurkolók is nagylegények vagyunk...

Budapesten nemcsak a kivetítők előtt ülnek százával a drukkerek – folyik a sör, bor, a meccsek után üvöltve vonulnak az utcán hazafelé, vagy a következő kocsmába –, a lakásokból is kihallatszik a nyitott ablakokon át az ordítozás. 

Mindenki szakértő. A piacon a kofa magyarázza a vevőnek, miért veszélyes, hogy az ellenfelek magasabbak a mieinknél, a Keletinél hajléktalanok kis csoportokban vitatják meg Dzsudzsák Balázs technikáját és latolgatják az esélyeket. Enniük nincs mit, de van ital és foci. Néhány nap boldogság, amíg felejtik sanyarú sorsukat.

Egy házaspár a szomszédban összeverekedett a tévé előtt, jött a rendőrség... A trolibuszon kismama követi mobiltelefonján a meccset, lelkesen fel-felrikkant, mellette ülő férjének kommentálja az eseményeket: – Na nézd ezt a köcsögöt!  Még berúgja! Neeeem... Köcsög! Köcsög!

Ötéves-forma kisfia is átveszi hangot, lelkesen mantrázza: – Köcsög Ronaldo... köcsög Ronaldo... köcsög... Úgy tűnik, ezt az egy nevet ismeri, de azt jólesően szidja. Na ugye, miből lesz a cserebogár... Azaz a későbbi randalírozó fociszurkoló... Mert nem lehet túl korán kezdeni!

A magyar válogatott eddig sikeres. A nemzeti önérzet és büszkeség napjai ezek, mindenki így beszél: „ legyőztük”... „berúgtuk”... megnyertük”...

Hallgatom a rádióban a meccs utáni interjúban az egyik játékos fáradt hangját. El sem tudom képzelni, mennyi munka, edzés, fáradtság, lemondás áll a győzelmek mögött. Ők valóban legyőzték, berúgták, megnyerték... Mi csak néztük. Egyesek randalíroztak is.

A városligetben a sörsátor környékén minden este tűzijátékot rendeznek a szurkolók, hol ennek, hol annak a csapatnak a tiszteletére, azér,t mert nyertek, azért, mert veszítettek, azért, mert... csak. Reggelente már nem zeng a madárdal, a madarak rémülten bújnak meg a zajban és a sűrű füstben. Ha én madár lennék, én is elköltöznék arról a helyről, ahol így örülnek az emberek.

Focilázban ég az ország. Eltart még egy-két hétig, és amíg a magyar focisták sikeresek, addig „mi” vagyunk, aztán jönnek ismét a dolgos (vagy dologtalan) hétköznapok, amikor nem a bírót, az ellenfél csatárát, hanem – jó magyar szokás szerint – újra egymást szidjuk majd, mint azelőtt.