Forradalom van! (I.)

Pontosan 27 éve. Morzsolgatom az emlékeket. Rá kell döbbennem, hogy nehezebb beszélni róla, mint gondoltam. Szép volt, félelmetes, felemelő és rémisztő. 1989 – Temesvár. Ott éltem akkoriban, 31 éves voltam, és a Temesvári Állami Színháznál dolgoztam súgóként.

Az események, tények ismertek, de kevesen mertek beszélni mindeddig arról – leplezetlenül –, mit éreztünk azokban a napokban. Sokszor megkérdik tőlem, amikor szóba kerül a forradalom: nem féltél? De igen. Soha életemben nem féltem annyira. Pedig soha nem voltam gyáva... De félelmemnél erősebb volt az elkeseredés. A vágy, hogy legyen már vége. A meggyőződés, hogy nem mehet így tovább. És valahonnan mélyről jött az erő, amely fegyvertelenül hajtott szembe a felfegyverzett katonákkal, amely kényszerített, hogy kiáltsak a többiekkel együtt...

1989. december 16-án estefelé, úgy 7 óra körül ért véget az olvasópróba a színházban. Hugó, a világosító jött újságolni, hogy ismét gyülekeznek az emberek a Máriánál, akárcsak tegnap, csak most már sokkal többen vannak. Sok százan. Nosza, menjünk mi is! Emlékszem, meleg december volt, azon az estén 16-18 C-fokot mértek...

Valóban hatalmas tömeg gyűlt össze a téren. Mire mi odaértünk, már megállították a villamosokat, az autók sem mentek át. Már nem pár százan, hanem sok ezren voltunk. Nyüzsgött a tömeg, egyelőre csak szórványos bekiabálások hallatszottak.

Egy kis csoport tegnap azért gyűlt itt össze, hogy Tőkés Lászlót megvédje. Ezen az estén már nem erről szólt a dolog. Volt itt magyar, román, német, szerb, református, katolikus, görög-keleti, ortodox... Mindez már nem számított semmit.

Úgy nőttünk fel, mi, az ötvenes években születettek, és az utánunk világra jöttek mind, hogy hallgatnunk kellett. Tűrni, nélkülözni, engedelmeskedni. Mi csak olvastunk, vagy nagyanyáinktól hallottunk arról, hogy másként is lehet... Most mégis ösztönösen tudtuk, hogy másként KELL!

A belénk döngölt félelmet nehéz volt legyűrni, de feltört belőlünk az elemi érzés: most vagy soha! Nem gondoltunk a győzelemre, nem is hittünk benne, tudtuk, hogy az életünkkel játszunk, de nem akartunk többé éhezni, fagyoskodni, rettegni, hallgatni, megalázkodni...

Valaki felugrott a villamos ütközőjére, és elénekelt egy taktust. Csak egyet. Egy pillanatra csend lett, aztán a tömeg átvette a hangot, és felzendült az évtizedek óta betiltott (egyébként vasgárdista) induló: Deșteaptă-te, române... Ébredj, román! Egy emberként énekelt a tömeg.

És zengeni kezdtek a jelszavak: Le a kommunizmussal! Vesszen Ceaușescu! Szabadságot! Mi vagyunk a nép!

Úgy egy órányi lelkesedés után valaki futva jött és kiabálta: itt vannak! Jönnek a vízágyúk a Bega-híd felől! A rendőrségi autókkal a nyomukban!

·       Nem megyünk el innen! Nem megyünk! Nem félünk! Le a párttal! Le a zsarnokkal! – zúgta a tömeg. – Vesszen Ceaușescu! Mi vagyunk a nép!

És jöttek a vízágyúk. A vízágyúban nem a legrosszabb, hogy hideg és nedves, hanem az, hogy hatalmasat üt. Nem a hideg víz fáj, hanem az ütés.  Gyorsan ment az oszlatás... Szaladt, ki merre tudott. Ekkor vették körbe a teret a rendőrségi mikrobuszok, és akit el tudtak kapni, válogatás nélkül gyömöszölték be az autókba. Ők voltak azok, akik közül sokakat a Hősök temetőjében találtak meg pár nap múlva holtan, dróttal összevarrt sebekkel, illetve, akiket félholtra verve dobáltak ki másnap-harmadnap a teherautókból városszerte.

A tér oldalán, egy kapualjban hasaltunk a kukák mögött két barátommal, így úsztuk meg a begyűjtést.

Amikor kiürült a tér, elindultunk. Egy darabon elkísértek, gyalog mentem haza a Sági útra, úgy 5 kilométerre.  Férjem otthon olvasott, semmit sem sejtett. Kissé aggódott, hogy későn jövök, de úgy gondolta, elhúzódott a próba.

· Forradalom van! Onnan jövök! – így estem be az ajtón.

· Mit beszélsz? Megbolondultál? Forradalom? Itt? – bámult rám döbbenten – Hol?

· A városban... Mindenütt...

Azon az éjszakán csend volt. Még nem ropogtak a fegyverek. Utolsó nyugodt éjszakánk lett volna hosszú ideig, ha nem mesélem neki hosszasan, miben vettem részt.

                               (Folytatása következik)