1989. december 17-én korán keltünk. Nem nyughattunk, ki kellett menni, megnézni, mi történik a városban. A buszok nem jártak, ahogy gyalogoltunk a belváros felé, már távolról hallatszott a fegyverropogás. Bezúzott kirakatok előtt haladtunk el, amelyekben érintetlenül álltak az áruk. Később azt mesélték, hogy felbérelt emberek zúzták be a kirakatok üvegeit, hogy a felkelőket garázdáknak állítsák be. De, bár őrjítő volt a szegénység és a nélkülözés, senki nem lopott.
A belvárosban több üzlet is égett, egy játékbolt előtt haladtunk el, lángoló babák között a járdán fiatal lány holtteste feküdt. Átlőtt fejéből csendesen folydogált a vér, lefolyt a járda melletti csatornába. Ő volt az első halott, akit láttunk. Egyre közeledett a fegyverropogás. A színház és az ortodox katedrális közötti téren hömpölygött a tömeg. Egyre jöttek, a környező utcákból is, akkor láttam először a lyukas zászlót, olyat, amilyet \'56-ban Magyarországon is vittek a felkelők.
Le Ceaușescuval! Le a zsarnokkal! Szabadságot! Nem félünk! Mi vagyunk a nép! – zúgott mindenünnen. A színház erkélyéről szónokolt valaki. Állítólag oda vette be magát a forradalmi bizottság.
A Bega felől rohantak az emberek, azt kiáltozták, hogy harckocsik jönnek, lőnek... A hangszóró elhallgatott, a tömeg megfordult, és várta a hídon át érkező támadást. Tényleg jöttek. És tényleg lőttek. Futottunk, ki merre látott és tudott, ám csak a szomszédos utcákig, ott újra összeálltak a csoportok, és indultak vissza a térre. Így ment ez órák hosszat.
Gondolkodom azon, hogy sokan vannak ma is, akik forradalmár igazolvány birtokában mindenféle előnyöket élveznek, mások hősnek nevezik magukat... Pedig az igazi hősök azok voltak, akik nem szaladtak el, és akik újra és újra vissza mertek menni, akkor is, ha ez az életükbe került.
Estefelé hazaindultunk. A Máriánál álldogált egy busz, amely állítólag arrafelé ment volna, ahol mi is laktunk. Ám amikor fel akartunk szállni, valahonnan lőni kezdték a buszt. Egy kőkerítés fedezékében hasaltunk, amíg abbamaradt a tüzelés, majd „a kertek alatt”, kerülővel elindultunk haza.
1989. december 18. Reggel tudtuk meg, hogy este meghalt a szomszéd fiatalasszony. Ruhát teregetett az erkélyen, amikor eltalálta egy eltévedt golyó. Az utca felőli lakásban laktak. Megpróbáltam telefonálni a húgomnak, de a telefonok némák voltak és süketek. Úgy döntöttünk, elmegyünk hozzá, meggyőződni arról, hogy nem esett baja.
Közben szájról szájra terjedtek a hírek. Állítólag Ság felől elindultak a tankok Temesvár ellen. Még mindig nem közlekedtek a buszok és a villamosok. A belváros siralmas állapotban volt. Nemcsak a főtér, de a mellékutcák is belövések nyomát viselték, tanácsos volt a kerítés és a házfalak tövében közlekedni, mert a tetőkről is lőttek.
Húgomat otthon találtuk, épp készülődött, hogy kimenjen, így együtt mentünk. Férjem úgy döntött, megpróbál átmenni Aradra vonattal, mert aggódott, hogy munkahelyéről elbocsátják – akkoriban az Aradi Filharmóniánál dolgozott.
A rádió és televízió ontotta a híreket a temesvári huligánokról, garázdákról, mindennap tízszer ígérték, hogy megfékeznek, megsemmisítenek, megbüntetnek bennünket.
Férjemtől elköszöntünk, ő elment az állomás felé, mi pedig a színházhoz mentünk, ahol mindketten dolgoztunk. Útközben csatlakozott hozzánk Dukász Péter színész, aki szintén a színházba akart menni.
A művészbejáró felé indultunk. Az épületet rohamosztagok vették körül. Meg sem lehetett közelíteni. Katonai egyenruhában, fejükön sisakkal, arcukat takaró lemezzel, éles lőszerrel töltött fegyverrel – ők voltak az arctalan halál. Mindenre lőttek, ami mozgott. A színház oldalánál a szálloda bejáratához értünk éppen, amikor a piac felől kiáltozó csoport futott felénk, lyukas zászlóval.
A pergőtűzben úgy vetettük magunkat hasra, mint a tapasztalt katonák. Esett az eső, krémszínű dzsekim átázott. Kúszva eljutottunk a szálloda bejáratáig, de amikor átpréseltük magunkat a forgóajtón, és megkönnyebbülve feltápászkodtunk, egy pisztoly csöve meredt ránk. – Kifelé, kifelé gazemberek, huligánok, mars ki! – ordította egy fegyvert tartó férfi. Hátráltunk, ő jött felénk, kezében a fegyverrel – egy percig sem hittük, hogy ha nem engedelmeskedünk, megússzuk. Ki hát a fegyvertűzbe... Ismét a földre vetettük magunkat, percekig, úgy tűnt, órákig – ki tudja – feküdtünk a fal tövében, amíg a fegyverek elhallgattak. Utána elkúsztunk a védelmet nyújtó sarokig. Férjem, aki nemrég vált el tőlünk, hallva a sűrű fegyverropogást, rohant vissza, hogy megnézze, mi van velünk. Mind megvoltunk. Mocskosan, mint a dagonyából kikelt disznók, de épen.
Aznap éjjel a húgomnál aludtunk. Ő a belvárosban lakott, oda könnyebb volt eljutni, mint a mi külvárosi lakásunkba. Egész este és éjjel ropogtak a fegyverek.
Hozzászólások