Forradalom van! (III.)

1989. december 19-én reggel, az előző nap kihirdetett kijárási tilalom és a háborús állapotok ellenére hazamentünk tiszta ruhát venni. Hátul, a kertek alatt kerülővel mentünk, a Lahovári tér közepén egy harckocsi állt, a géppuska a környéket pásztázta. Az egyik mellékutcából folyamatos lövések hallatszottak, ajánlatos volt elkerülni a környéket. A város ébredezett, kisebb csoportokban mentek az emberek az Opera tér felé.

Napok óta nem lehetett élelmiszert vásárolni, még volt otthon a hűtőben némi zsír, egy kis hazai szalonna, lekvár és néhány tojás. De hol szerezzünk kenyeret?

Nem messze a lakásunktól, a Lippai útra néző sarkon egy élelmiszerbolt volt, napok óta zárva, a szomszédok mesélték, hogy tegnap egy vidéki teherautó állt meg a bolt előtt, kenyeret osztottak róla – ingyen, mindenkinek egy kilós veknit.

Úgy döntöttünk, kimegyünk, hátha... Hosszú sor kanyargott a bolt előtt, hamarosan jött a teherautó, kinyitották hátul a platót, és elkezdődött a kenyérosztás. Ekkor a Lippai út felől egy mentőautó kanyarodott be, mikor a sorral egy vonalba ért, ablakában egy géppuska jelent meg, és lőni kezdte a sort. Hátrébb álltunk, így a park bokrai közé vetettük magunkat, le a földre, a rémülettől szájzárat kaptam. Rettenetes sikoltozás és szaladgálás közepette lőttek tovább, majd egyszer csak megfordult, és elment az autó. Szaladtunk segíteni, 14 halott volt, egyikük a teherautóról kenyeret osztó vidéki atyafi. A sofőr megúszta. A sebesültek jajgattak, igyekeztünk elhúzni őket az útról, és amikor az igazi mentők megérkeztek, mindenki pánikszerűen menekült. A ruhánk véres lett, újból hazamentünk átöltözni, a teherautó sofőrje, mielőtt elment, még szétosztotta a megmaradt kenyereket – így kaptunk mi is egyet –, aztán feltette halott társát a platóra, és elhajtott.

A belvárosba érve hallottuk, hogy a kórházból egy hűtőkocsival elvitték az éjjel a halottakat és agyonlőtt sebesülteket, azt mondták, egy bukaresti krematóriumba, hogy eltűntessék őket. Az előző nap megostromolt pártház égett, körülötte még mindig kerengtek emberek, a hozzátartozóikat keresték, többnyire hiába.

Ezekben a napokban mindenki keresett valakit. Testvért, szülőt, rokont, barátot, aki nem ment haza...

A színház erkélyéről kihirdették, hogy Elena Ceaușescu elrendelte: a környékbeli repülős alakulatok azonnal szálljanak fel, a parancs így szólt: Temesvárt földig bombázni, a helyét felszántani... A repülősök állítólag megtagadták a parancsot, így őket is lázadóknak nyilvánították.

Vidéken élő szüleinknek sehogy sem tudtunk hírt adni magunkról, sem a telefonok nem működtek, sem a vonatok, buszok nem jártak. A város blokád alatt volt.

Délután elterjedt a hír, hogy bányászokat hoztak a Zsil völgyéből több vonattal, akik majd szétverik a lázadást. Ezrek mentek az állomásra, de mint kiderült, végül a bányászok nem akartak, vagy nem tudtak Temesvárig eljutni, a rettegve várt vonatok nem érkeztek meg. De ezen az éjszakán nem mentünk haza.

December 20-án kora reggel hallottuk, hogy több környező városban, Aradon, Lippán, és messzebb, Barssóban, Kolozsváron is mozgolódnak az emberek. Ez némi bátorságot adott.

Az Opera téren gyülekeztünk ismét, mint minden nap. Bukarestből Gușe, Chițac és Stănculescu tábornokokat küldték Temesvárra rendet tenni. Mindannyiuk közül Chițac volt a legkegyetlenebb.

Déltájban egy, az Opera tér környéki iskolából hoztak gyermekeket a katedrálishoz, mivel az iskola épületét egy tankból belőtték. A tanítók a templomba akarták menekíteni a gyermekeket. Amikor a több tíz kisgyermeket számláló csapat elérte a katedrális lépcsőjét, megszólaltak a fegyverek. (Állítólag Chițac vezényelt tüzet.) A gyermekek alig több mint fele tudott bemenekülni a katedrálisba. Rohantunk a lépcső felé, a lövések elhallgattak, a lépcsőn gyermekek feküdtek, sebesülten vagy holtan. Két pap szaladt ki a templomból, hogy segítsen, ekkor újból felugatott egy fegyver, egyikük meghalt. Orvlövészek lestek a tetőkön. Végül bevonszolták a kis testeket a templomba, csend lett. Ekkor éreztem először, hogy ölni akarok. Azokat, akik gyermekeket ölnek. Azokat, akik anyákat ölnek... Azokat, akik papokat ölnek... Azokat, akik ölnek!

Délután, a tömeg elkapott egy férfit, aki egy ház tetejéről lövöldözött, lehurcolták az utcára, és elkezdték vetkőztetni. Volt rajta egy zöld (katonai) egyenruha, alatta egy kék (belügyes), végül egy „mackó” szerelés. Nem tudtam ottmaradni, és végignézni a lincselést. Szégyelltem magam, de gyenge vagyok...

Este hazamentünk, de a mi környékünkön is olyan erős volt a lövöldözés, hogy nem mertünk az ágyba feküdni, mivel az az ablak alatt volt. Egy matracot vittem a konyhába, ott aludtunk néhány órát a földön. Ott nem volt ablak.