Forrongó tanulságok

Tunézia továbbra is kitörő vulkánhoz hasonlít, noha Zine El-Abidin Ben Ali diktátor már egy hete Szaúd-Arábiába menekült a népharag elől.

A tunéziaiak azonban nem elégednek meg a korrupt diktátor elűzésével. Teljes nagytakarítást követelnek, azt hogy az országot 23 évig diktátorként vezető Ben Ali pártja, annak titkosrendőrsége és az éppen ledöntött rendszer tartópillérei vonuljanak vissza a közéletből és a politikából.

A tunéziaiak bizonyára okultak a kelet-európai példákból, talán még Romániáéból is, ahol 1989-ben a lakosság megelégedett a diktátor eltávolításával, viszont a diktatúrát lehetségessé tévők s évtizedeken keresztül kiszolgálók megtartották befolyásos pozícióikat, s a politikai mellé a gazdasági és a médiahatalmat is megszerezték.

Csakhogy Tunéziában nem dőlt még el a helyzet, Ben Ali emberei nem adják fel egyhamar. Nem is csoda, tekintettel népnyomorító intézkedéseikre, korlátlan korrupciójukra akár a kivégzőosztag elé is kerülhetnének.

Ami már egymagában jelentős eredmény, hiszen ez az első olyan népfelkelés az arab világban, melynek sikerült elzavarnia korrupt diktátorát. A többi arab diktátor számára is figyelmeztetés lehet. Mindenekelőtt az egyiptomi Hoszni Mubaraknak, aki immár 30 éve, 1981 óta vaskézzel vezeti országát, s akihez képest a tunéziai Ben Ali liberálisnak és korrektnek tűnhet. Egyiptom, az arab világ központja, amúgy is komoly feszültségek színtere, a társadalmi ellentétek roppant jelentősek. De Szíria, Jordánia, Jemen, Szudán, vagy Algéria elnökei-diktátorai sem érezhetik magukat biztonságban, sőt, az arab viszonylatban liberálisabb és felvilágosultabb Marokkó királya sem. Ellenben Moamar el-Gaddafi, Líbia diktátora, Szaúd-Arábia királya, illetve a többi kisebb arab ország (Kuwait, Egyesült Arab Emirségek, Qatar, Bahrain) emirje, sejkje jobb helyzetben vannak, mivel a páratlanul gazdag olajmezők búsás jövedelmet biztosítanak az aránylag kisszámú lakosság számára.

A tunéziai felkelésben ugyanis az egyre romló életszínvonal, különösképpen az élelmiszerárak gyors növekedése játszott fontos szerepet és nem az iszlamista indíttatás. Ami szintén példátlan, hiszen az arab diktátorok hatalmát elsősorban a szélsőséges politikai iszlám szándékszik megdönteni. Éppen ezért a Nyugat – élén Franciaországgal és az Egyesült Államokkal – a korrupt diktátorokat karolta fel. Párizs és Washington, bár tisztában vannak a helyzettel, mégis inkább a diktátorokat támogatják, mert féken tartják az iszlám fundamentalistákat. Utóbbiak minősülnek a nagyobb rossznak a Nyugat szemében.

A helyzet azonban változott: Ben Ali Franciaországba akart menekülni, Nicolas Sarközy elnök viszont visszautasította – nem hiányzott, hogy 600 000 dühös tunéziai lángba borítsa Párizs külvárosait.

Még korai lenne a tunéziai felkelés következményeire gondolni. Még nem dőlt el, hogy sikerül-e véghezvinni a forradalmat, vagy megelégednek a romániai típusú félig forradalom, félig államcsíny változattal. Azt is nehéz lenne megjósolni, hogy a forradalmi láz átterjed-e a többi arab országra, akárcsak azt, hogy a politikai iszlámnak mekkora súlya lesz a jövőben Tunéziában.

Az üzenet azonban egyértelmű, az arab diktátoroknak és az őket pártoló Nyugatnak egyaránt: a fiatal arab lakosság nem hajlandó mindent lenyelni.