Furcsa ország

Bodó Barna a Heti Új Szóban megjelent jegyzetén kívül a hazai médiában nem találkoztam olyan tartalmú írással, közléssel, amely szóvá tette volna egy mentőorvos megmagyarázhatatlan viselkedését. Aki nem ismerné az esetet, csak dióhéjban: egy magyar anyanyelvű idős beteghez kihívott mentőorvos sérelmezte, hogy a bácsi rokona tolmácsolta románul a panaszokat. Mintha az egykori aradi hírhedt szélsőnacionalista újságírót hallottam volna, aki mindenütt azt hangoztatta, hogy előtte senki se beszéljen judeo-horthysta (így) nyelven. 

A román parlamentben valószínűleg azért nem lett belőle komolyabb vita, az egészségügyben pedig valamilyen következmény az illető orvos ellen, mert éppen folytak a koalíciós tárgyalások az új kormány megalakításáról. Ugyanúgy elsimul ez is, mint az 1849-ben Haynau parancsára nyilvánosan megszégyenített és megvesszőzött Maderschpach Franciska esete. Őt sohasem rehabilitálták, nem kapott semmiféle jóvátételt. 1867-ben Deák Ferenc, akihez folyamodott, elismerte ugyan igazságát, de válaszában avval érvelt, hogy akkor sokkal fontosabb dolog volt az osztrák–magyar kiegyezés. Mint minálunk a koalíció megalakulása. 

Pedig nem kellene a szőnyeg alá söpörni a mentődoktoros esetet! Mert nem egyedi. Egyik kedves ismerősöm mesélte minap, hogy operációját követően egy aradi magánklinikán lábadozott. Egyik este a szalon nyitott ajtaja előtt, az üres folyosón két ápolónő magyar nyelven beszélgetett. Amikor egyikük betért hozzá, magyarul próbált meg vele kommunikálni. Az egészségügyi dolgozó csak románul válaszolt, állítva, hogy nem érti a magyar szöveget. S azt is állította, hogy a beteg nem jól hallotta a korábbi beszélgetését. Amikor kilépett a szalonból, magyarul folytatta a párbeszédét a kolléganőjével. Az hallotta az előbbi szöveget, megkérdezte, miért nem felelt a betegnek anyanyelvén. A hölgy kifejtette, hogy, amikor őt az intézményben alkalmazták, felhívták a figyelmét, hogy a páciensekkel románul kell beszélni, s ő azt nem szegi meg, mert nem szeretné elveszteni az állását.

Furcsa országban élünk! Miközben államvezetőink, politikusaink az érvényben lévő alkotmányra hivatkozva azt igyekeznek elhitetni a világgal, hogy az ország a demokrácia és a nemzetiségi egyenlőség paradicsoma, egy állami alkalmazottnak, jelesen egy mentőorvosnak fontosabb az, hogy milyen nyelven kommunikál a beteg, mint az általa a tanulmányai végén letett hippokratészi eskü. Ha nem szól hozzá az ország nyelvén (mert nyilván a beteg nem tudott azon, azért volt szüksége tolmácsra), akkor cirkuszt rendez, és nem gyógyít? A magánklinikán pedig eleve megtiltják az egészségügyi személyzetnek, hogy egy pácienssel annak anyanyelvén beszéljen? Vajon mire hivatkozva?

A legutóbbi kolozsvári atrocitásokat elemezve (az egyetemista fociklub szurkolói súlyosan bántalmaztak három magyar fiatalt a CFR elleni mérkőzést követően) avval áltatták a közvéleményt, hogy a rendőrség vizsgálatot indított az ügyben. Aztán kiderült, hogy valamennyi érintett (rendőrség, a illető spotklub, sőt a polgármesteri hivatal is) semmitmondó nyilatkozatokkal úgy lerázták magukról a megoldást, mint kutya a bolhát. Érdekvédelmi szövetségünk kérhetne egy konkrét magyarázatot. Ha nem is etnikai jellegű volt az elkövetett atrocitás, milyen büntetést szabtak ki az elkövetőkre, s milyen intézkedéseket foganatosítanak, hogy máskor ilyen ne fordulhasson elő. 

Nem is olyan régi hír, hogy Ukrajnában, a nemzetiségi iskolákban csak a tanórákon lehet az anyanyelvet használni. Ugyanis a gyermekek szünetben csak ukránul szólhatnak egymáshoz, csak ukrán nyelvű játékokat játszhatnak. Akkor erre a román közvélemény is felhördült. A fenti hazai hírekre is fel kell(ene) hördülnie. 
De nem fog, mert furcsa országban élünk.