Gépelés radírral

Csak én lehetek olyan süket, hogy azt hiszem, ezek egyszer már csak befejezik a történelemírásukat. Legalább helyi szinten. Hát, nem fejezik be, újabban megint meg akarják írni Arad történetét.

Na, nem úgy anblokk, mert az bonyolult, és hemzseg a csapdáktól, hanem kerületi szinten. Pénteken összegyűltek és megbeszélték, hogy augusztusig asztalra csapják Arad három kerületének monográfiáját. Szőrmentén, nehogy a civilek beleszóljanak a bekezdésekbe. Szőrmentén, nehogy kiderüljön, a kerületekben sem csupán escuék hordták a maltert a téglák közé.

Az pedig csak természetes ebben a manyéléáztatta bunkó világban, hogy más nemzetiségűeket meg sem hívtak. Rárakom a havi kenyérpénzt, hogy a három kerületi monográfiában mi, vagy a svábok, szerbek még oldalszámozási szerephez sem jutunk.

Egy demokratikus jogrendben a rendőr, ügyész kell hogy rám bizonyítsa bűnösségemet. Vagyis egy demokratikus jogrendben, nem nekem, állampolgárnak kell bebizonyítanom ártatlanságomat, hanem a vádlónak a bűnösségemet. Ebben a mányéléztatta bunkó világban viszont nekem, magyarnak kell bebizonyítanom, hogy bocsánat, valamit azért beástam Európa ezen tájékának talajába, és  nehogy mán’ a kisgyerek rángassa fogai között a rottweilert.

Pedig húsz évvel utána még mindig ott szobrozunk, hogy nekünk, magyaroknak kell alázattal, farok alá gyűrt kalappal bizonygatnunk: bocsánat, hogy anno itt éltünk.

Mivel dől rá pénz, a három kerületi monográfiát tuti kinyomtatják. Fogalmam sincs, melyik hárommal kezdik, meg igazából nem is érdekel, hisz nincs Aradnak olyan kerülete, ahol ne éltünk volna. De kíváncsi vagyok, mit sikerül magyarból az érintetteknek belepréseltetni. Sikerül-e valamit. Tudom, mekkora aknamunkába került Bognár Leventének, hogy egy készülő, hasonló műbe bevitessen bennünket is, annak idején írtam is a dologról, nem ismétlem.

De megette a fene, hogy egy magyar alpolgármester nonstop készenléti ügyeletben üljön, és lesse, mikor suttyantanak el közpénzen egy románkezű monográfiát, amit unzsenír megszavaz az önkormányzat, oszt az elkövetkező száz évben ez számít majd referenciamunkának. Mert tessék elhinni, a Magyarországra cipelt román önkormányzatisok is csak addig bólogatnak a „testvéri szeretetre”, amíg Battonyánál vagy Nagylaknál át nem lépik a még létező határt. Olyan ez, mint a szemetelés. Itt a román oda…ik az utcán az első bokor tövébe, a határtól nyugatra viszont papírfecnit is fél eldobni.

S amíg ennyit ér számukra országuk becsülete, ennyit ér számukra más nemzetiségek becsülete is.