Gondolatok Rejtő Jenőről és…

Matuscsák Tamás Rejtő Jenő elveszett naplója című regényét olvassa fel részletekben minden ebéd után kedves feleségem. A sorokból a hányatott sorsú, a második világháború alatt, alkotóereje teljében elpusztított író sorsa bontakozik ki. 

Életútjával kapcsolatban eszembe villan, hogy jó negyven évvel ezelőtt néhai Balla Károly költő-lapszerkesztő újságíróval kerültem közelebbi ismeretségbe, barátságba. Antonescuék Károly bátyámat is a keleti frontra hurcolták munkaszolgálatra, mint Rejtő Jenőt és társait Horthyék. Ő az aradi izraelita vallásúakkal Vapnyarkára került nehéz, megerőltető fizikai munkára. (Különben olvastam, hallgattam az ott vagy annak emlékére született versciklusát. Ha valahol fellelhető, nem lenne érdektelen azokat kiadni!)  Tankcsapdákat készítettek, megrongált utakat, hidakat és vasutat tettek használhatóvá a hadsereg számára. Akárcsak a magyarországi zsidó munkaszolgálatosok. Valószínűleg az aradiak közül sokan ott is maradtak volna, ha itthonról nem jött volna a segítség. Károly bátyám mesélte, hogy a hitközség, mindenekelőtt a Neuman család rendszeresen küldte az elhurcoltaknak a névre szóló élelmiszer- és ruhacsomagot. Az élelmiszerből az őrség tagjait dupla adaggal jutalmazták, avval a megjegyzéssel, ha akár egyetlen aradi is odavesz, azonnal megszűnik a csomagok küldése. – Keményen dolgoztattak bennünket, de őreink úgy vigyáztak ránk, mint a hímes tojásra, nehogy halálos balesetet szenvedjünk – mesélte. Úgy tudta, hogy egyetlen aradi munkaszolgálatos sem maradt Transznisztriában, senki nem pusztult ott el. Szomori Oszkár újságíró felesége, Páskuj Ili néni is hasonlót mesélt férje hazatértéről: lefogyva, fizikailag legyengülve, de élve!

Elgondolkozom Rejtő Jenő sorsán. Az utolérhetetlen humorral, fantáziával megáldott író 1943. január elsején jelöletlen sírba vitte tehetségét, hatalmas műveltségét. Jevdakovoban súlyos betegen halt meg, végkimerülésben. Még a 38. életévét sem töltötte be. Mert neki nem akadt olyan hátországa, mint az aradi izraelitáknak. Vajon mennyi Piszkos Fredhez, Az előretolt helyőrséghez, Az elveszett cirkálóhoz (stb.) hasonló történetet, mennyi kabaréjelenetet, talán regényt is írhatott volna még? És hozzá hasonlóan Radnóti Miklósnak, a múlt századi magyar irodalom egyik legnagyobb lírikusának sem adatott meg a lehetőség életműve kiteljesítésére. De melléjük sorolhatnánk a tehetséges zenészeket, képzőművészeket, színművészeket, hogy maradjunk csak a szellemi műveltség területén.

És ha belegondolunk, hogy a Neuman Ferenchez és társaihoz hasonló, emberiességből jelesre vizsgázó személyeket az 1940-es évek második felében hatalomra segített kommunisták a világ számos országában, így nálunk is a nép ellenségeinek minősítették! Őket kizsákmányolónak kikiáltva megfosztották vagyonuktól, elűzték lakásaikból, sőt az országból is. Vagy évekre munkatáborokba kényszerítették őket. Mindezek alapján a nemzeti szocialista-fasiszta ideológiával egyenlőnek tekinthetjük az osztályharcon alapuló marxista-leninista ideológiát is. A kettő közötti azonosság szembeötlő. Aki mindezt kétségbe vonja, aki (mondjuk) Marxnak szobrot emeltet (mint tették Nyugaton), annak jutalomként felajánlanék egy néhány éves „üdülést” Észak-Koreában. 

Kíváncsi lennék a véleményére visszatértekor. Ha egyáltalán visszatérne!