Görbebot helyett

Az éremnek két oldala, a kockának hat, a nyugdíjba küldésnek („vonulásnak”) több oldala van.

Világos, határozott döntés: nem tartanak meg senkit, a továbbtanítási kérelmeket nem veszik figyelembe, akik elérték a korhatárt, menjenek („vonuljanak”) nyugdíjba. Nincs kivétel, nincs egyedi elbírálás.

Vonatkozik mindez a megfáradt, beteg, az öregkori szenilitás jeleit mutató tanárokra és azokra is, akik remek kondícióban, elhivatottan, eredményesen tudnának tanítani akár még több éven át.

Jöjjenek az iskolák kapui előtt toporgó képzett, tehetséges fiatalok!

Jöjjenek, nagy szükség van rájuk, mert a diákok sokkal szívesebben látnak a katedrán egy hozzájuk közel álló „dögös” fiatalt, mint egy „kivénhedt öreg mókust, vagy vén szatyrot”.

Ez eddig az érem két oldala volt.

Feltehetjük a kérdést?

Nem „Isten ellen való vétek”, világiasabban szólva nem „luxus” útilaput kötni a diákok, a szülők, a szakmai hatóságok által elismert, értékelt tanárok, tanítók talpára csak azért, mert betöltötték a 65 évet?

Nem lehet differenciálni! Akkor közbeszólhat a protekció, a barátság, a szubjektív megítélés, a korrupció.

Valóban ne lenne Romániában olyan fórum, amely csak az oktatás, a nevelés érdekeit tartva szem előtt hozná meg a helyes döntést?

Ha nincs ilyen fórum, akkor valóban a méltányosságot mellőző, kategorikus döntés jelenti a járható utat. Akkor legfeljebb ennek a beismerése okoz némi gondot.

Jöjjön a versenyvizsga! Állapítsuk meg a sorrendet, válasszanak katedrát a fiatalok, a megmérettetés eredményességének a függvényében.

Nem ismerem pontosan a versenyvizsgák technikáját, de a protekció, a szubjektivizmus, a korrupció oda is beszivároghat. Alkalmas-e arra egy ilyen megmérettetés, hogy a pedagógusi pályára való rátermettséget felmérje, vagy megerősítse?

– Ha úgy gondolja, hogy nem, ajánljon jobbat!  

Tudnék ajánlani, kicsit körülményesebbet, több körültekintést igénylőt.

Alaposan meg kellene nézni, ki mennyire rátermett, ki hogyan tud tanítani.

Tudna már tanítani egy főgimnáziumban?

Nem kellene már lecserélni? Nincs még gond vele? Ura a katedrának?

Ha egy tanítónak, tanárnak már kezdő korában „nem látszanak az oroszlánkörmei”, később sem tesz szert karizmára, nem lesz belőle diákjait magával ragadó tanár. Ha a fiatalban van „spiritusz”, akkor tanulhatja tovább a „mesterséget”. Tanulhatja, ha van kitől.

Nem valami „tanárbojtárságra” gondolok, nem is a Juhász Gyula által megénekelt helyettes tanárságot – bár ez a státusz ma is létezik – sírom vissza, csak valahogyan ötvözni kellene a határozottságot a méltányossággal, a katedrán tartást és a katedrára kerülést illetően.

A fokozati vizsgák, a szakmai ellenőrzések jegyzőkönyvei, a mindenféle pluszelismerések, bár ezek is magukban hordják a megkérdőjelezhetőség csíráit, adhatnak támpontot a mérlegeléshez.

Az sem közömbös, hogy az iskolának van igazgatója is.

Egyetlen olyan ismerősöm van, aki most nyugdíjba vonul, bár még szívesen tanítana. (Lehet, ősszel visszahívják s kap néhány órát.) Utána kellett néznem, nem hittem el neki, hogy annyi éves. Hallottam róla tanítványait nyilatkozni.

Ennyire gazdagok lennénk jó tanárokban?

*   *   *

Tanár voltam magam is. Még nem töltöttem be az 59. évemet, önként nyugdíjba mentem. Később visszahívtak, még tanítgattam. Annak is vége lett.

„Megszagoltam”: ősztől már nem „számítana” rám az iskola igazgatója. Gyorsan határoztam, megkönnyítettem a dolgát. Végleg elköszöntem.

A Rubik-kockának majdnem végtelen sok oldala van, az általam felvetett kérdésnek azért jóval kevesebb. Némi személyes tapasztalattól vezérelve körüljártam ezeket. A megoldás nem az én dolgom.

A napokban felhívtam egykori évfolyamtársamat. Ugyanaz a végzettségünk, ő nem a tanítást választotta. Kolozsvárott a galvanotechnika „atyamestere” lett.

– Jól vagyok. Te, én még mindig dolgozom.