Gőzerővel demográfiai katasztrófába?!

Várható, mégis fölöttébb lehangoló eredményeket hozott a 2011-es népszámlálás Magyarországon is. A budapesti Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által nemrég nyilvánosságra hozott végleges adatok szerint az anyaország népessége 9 937 628 fő volt, 260 687-el kevesebb, mint a 2001-es előző népszámlálásnál, amely szintén csökkenést regisztrált 1990-hez képest!

Ami azt jelenti, hogy a határon túli magyarok utóbbi 25 évben történő bevándorlása ellenére az össznépesség a 10 milliós lélektani határ alá esett. Nem sokkal ugyan, de az 1981 óta tartó csökkenés azonban még így is megállíthatatlannak tűnik. A határon túli magyarság is csökken, Felvidéken, Kárpátalján, Vajdaságban és Erdélyben egyaránt. Ami azt jelenti, hogy 1989 óta a Kárpát-medencei magyarság száma több mint egymillió fővel csökkent természetes úton. Elképesztő méterű dráma, nagyobb demográfiai veszteség, mint amit a két világháború együttesen okozott a magyar nemzetnek!

Noha egymagukban a puszta számok is elszomorítók, a társadalmi összetételre utaló adatok még borúsabb képet festenek. A 15 évnél idősebb, azaz nemzőképes magyar nők átlagban 1,47 gyereket szültek, kevesebbet, mint 2001-ben, amikor az arány 1,53 volt. Jóllehet csupán a népesség szinten tartásához 2,1 körüli gyermekvállalási arány szükséges! Budapesten a helyzet még aggasztóbb, ott az arány 1,13, a legnagyobb pedig Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, 1,75. Csakhogy utóbbi sem közelíti meg a 2,1-es minimumot, arról nem is beszélve, hogy Szabolcsban (a szomszédos Borsod-Abaúj-Zemplén mellett) a cigányság aránya az össznépességen belül a legnagyobb, ami alighanem befolyásolja az átlagnál magasabb gyermekvállalási arányt. Hol vannak már a régi szép idők, amikor „egyet az anyáért, egyet az apáért, egyet a hazáért” szemlélet uralkodott a magyar családok gyermekvállalásánál?

Manapság az egykor közismert mondást alighanem módosítani kellene: egyet az anyáért, egyet az apáért és egyet a nyugdíjasokért. Ugyanis Magyarország korszerkezete is változik. A kiskorúak száma közel 250 000-rel kevesebb, mint 2001-ben, a 19 és 59 év közöttieké, 263 000-rel, míg a 60 éven felülieké csaknem 250 000-rel nagyobb, s immár az összlakosság 37,8%-t teszi ki, derül ki a KSH adataiból. Ami – túl a nemzethalál, lassú öngyilkosság, önpusztítás és hasonló drámai szólamokon – lényegében azt jelenti, hogy 263 ezerrel kevesebb aktív kereső járul hozzá adóforintjaival az állami gépezet működtetéséhez, miközben a mindenkori budapesti kormány 250 ezerrel több nyugdíjat, egészségügyi és egyéb szolgáltatást kell biztosítson, mint 2001-ben! Komoly kihívás, bárki számára. Főleg, hogy az idősebb korosztály elvárásai egyre magasabbak, 2002-ben, például, a nyugdíjak 19 000 forintos megemelése és az azóta megszüntetett 13. nyugdíj bevezetése miatt kormányt váltottak. A leckét minden budapesti politikus megtanulta, aligha mer bárki ujjat húzni az urnákhoz tömegesen járuló nyugdíjasokkal, noha a jelenlegi szintet is részben hitelből biztosítják. Más csoportok érdekeit kell megnyirbálni.

Nem is csoda, hogy az Orbán kormány az európai szabad mozgással összeférhetetlen, drasztikus intézkedéssel szándékszik megakadályozni a fiatal diplomások külföldre vándorlását jobb megélhetésért, illetve megpendítette a határon túli szórvány áttelepítésének gondolatát Szász Jenő szájával. A demográfia egyre erősebb gazdaságpolitikai kutyaszorítójában alighanem konkrét lépések is várhatók ez utóbbi téren, még ha Budapest nem is veri nagydobra.