Ha fanyalogsz, gyere vissza!

Nincs statisztika arról, hogy a kommunista diktatúra idején hány román állampolgár hagyta el illegálisan az országot. Akár élete kockáztatásával is. Folyót átúszva, zöld határon átkúszva, vonatok, tehergépkocsik rakterében kuporogva. Vagy… És arról sem tudunk, hány kísérletet hiúsított meg a határőrség, meg arról sem, hány személyt lőttek le a határon, és az elfogottak közül hányat vertek össze a rendőrségen, hányat zártak be több évre tiltott határátlépési kísérletért. 

Bevallom, én csodáltam azoknak a bátorságát, akik valamilyen módon megpróbáltak szabadulni a tejjel-mézzel folyó Kánaánnak hazudott, de kényszerből tapsoló, éljenző nyomorországból. Abból a mindenbe beletörődő társadalomból, amely tagjainak egy része akkor is azt ismételte, hogy „csak rosszabb ne legyen”, amikor a társadalom tagjainak fizikai és szellemi nyomora a bányászbéka feneke alatt volt. Ugyan miért maradt volna itt a saját és utódai jövőjére gondoló állampolgár, ha (példaként) a nemzet kalapján virágcsokornak számító, többszörös olimpiai bajnok Nadia Comăneci is felhúzta a nyúlcipőt? Az ő távozásukat megértettem, és odahaza, tanúk nélkül meg is tapsoltam. 

Aztán bekövetkezett az 1989-es fordulat, amely a remélt nagy elvárások ellenére csak némi változást hozott. Mert megnyíltak a határok, a szabadságjogok is kiszélesedtek, az élelmesebbek, meg a jobb kapcsolatokkal rendelkezők (lásd pártkáderek, szekusok) számára megteremtődött a lehetőség a sikeres magánvállalkozások alapítására. Az itthon maradt németség gyorsan összeszedte a cókmókját, és elszelelt. Ezúttal az államnak befizetett fejkvóta és ingatlanjuk elkobzása nélkül. A többiek? Aki tehette és bátorsága volt hozzá, vette a sátorfáját, és útra kelt Nyugat felé. Ha másért nem, hát epret szedni Spanyolhonban. 

A magyar nemzetiségűek többsége jószerével megállapodott az anyaországban. Ott mindenkit befogadtak, állampolgárságot, munkahelyet kaptak. Szakképzetlentől az egyetemi tanárig, fizikai munkástól a tudományos kutatóig. Nem hallottam arról, hogy akár egyetlen volt honfitársunkat is kiutasították volna, amiért az érintetteknek hálával kellene tartózniuk a befogadóknak. Pedig voltak közöttük korábbi belügyisek, fizetett szekusok, besúgók is. Ez utóbbiak közül lásd a Tőkés László egész családjáról jelentgető egykori sógorát.   

Minap egyik anyaországba szakadt, most hazalátogatott aradi egy társaságban kezdett el panaszkodni, hogy elégedetlen az ott kialakult helyzettel. Hogy nagyobb nyugdíjra, meg jobb szociális ellátásra lenne szüksége. – Bezzeg nálatok jobbak a fizetések és a nyugdíjak, mint odaát – mondta. 

Elgondolkoztam. Nála is ugyanaz a bezzegezés, mint a magyar ellenzék sokéves szóhasználatában. Állítom, az összehasonlítást kiötlőknek fogalmuk sincs a mindenkori romániai helyzetről, de ezt a szlogent ismétlik egyfolytában. A két ország gazdasági helyzetéről annyit, hogy jelenlegi miniszterelnökünk, Ilie Bolojan nincs irigylésre méltó helyzetben. Bizonyosan látatlanba cserélne Orbán Viktorral, mert az ország szinte a csőd szélén áll. Befagyasztottak minden bér- és nyugdíjemelést, karcsúsítják a közigazgatást, csökken az oktatásra fordított pénz, tervezik az ösztöndíjasok számának csökkentését, júliusa 1-jétől nő az áram- és gázszolgáltatás ára stb. Az egész munkás életükben egészségügyi hozzájárulást fizetett nyugdíjasoktól ismét vonják ugyanazt a hozzájárulást. (Joggal kérdezhetnénk, ki használta el a mi pénzünket?) 

Teszik mindezt, mert már a rendkívüli vészhelyzetekre tartalékolt összegeket is felélték az előző kormányzatok. Nem csoda, hogy évtizedek óta folyik a romániai népesség kivándorlása. (Állítólag már 5 millió felé tartunk!) Nem csoda, hogy a bezzegezés ellenére sem Magyarhonból, sem máshonnan nem igen akarnak hazatelepedni! 

A beszélgetőpartneremnek magam is ajánlgattam, hogy ha annyira rossz odaát a helyzet, akkor jöjjön vissza. Megteheti, hiszen kettős állampolgárságú, itt is megkapja a nyugdíját, nem veszít semmit. (Kivéve a tizenharmadikat, meg a kiegészítő prémiumokat. De azt ő is nagyon jól tudja!) És idehaza még rokonai is vannak, tettem hozzá nyomatékként. Kényszeredetten mosolygott javaslatomra, de nemmel válaszolt. 

Akkor így, nyilvánosan is megkérdezem tőle: Miért is fanyalogsz? Mert ez a divat a Tisza-berkekben?