Ha nincs napilap…

Bizonyosan nem vagyok egyedül, akinek egyre inkább hiányzik a helyi anyanyelvű napilap. Másokkal együtt úgy hozzászoktam, mint a mindennapi fogmosáshoz, a kávézáshoz meg a reggelizéshez. Korábban egyszer már megírtam: évtizedeken keresztül nálam úgy kezdődött a nap, hogy a reggelit követően leültem a fotelbe, és a feketekávé mellett átlapoztam a helyi lapot. Hogy értesüljek a legfrissebb hírekről, az aznapi rendezvényekről, a halálozási rovatban meg (már koromnál fogva is) arról, hogy az ismerősök közül kitől kell végső búcsút vennünk. A helyi napilap hiányát sokszor emlegetjük, okát taglalgatjuk családi, de baráti körben is. 

Most két okból is szeretnék (ismét) szólni a kérdésben. Minap a feleségem egyik volt kolléganője arról panaszkodott, hogy amióta nincs napilap, nem tud semmit az aradi magyar rendezvényekről, később értesül róluk. Igen – kérdezném – és ez kinek a hibája? 

Mert aki figyelemmel kíséri hetilapunkat, tudja, hogy lehetőleg mindig pontosan közli a következő hét kulturális eseményeit: a Kamaraszínház előadásainak helyét és időpontját, a Kölcsey Egyesület rendezvényeit, az esetleges könyvbemutatók helyszínét, a Tóth Árpád Irodalmi Kör üléseit, a csütörtöki koncertek programját, a mozikban vetített magyar filmek címét, az MCCC előadásait. És ez a felsorolás korántsem teljes. Még a kisebbségi felekezetek istentiszteleteinek időpontjáról is értesülhetünk. 

Egyik anyaországi barátom a helyi lapunkat forgatva nemrég irigykedve megjegyezte nekem, hogy szeretné, ha városukban is ilyen élénk lenne a szellemi élet, mint az aradi magyar. A romániai, magyar szórványnak számító városban! Ha valaki nem értesül ezekről, annyit jelent, hogy nem olvassa a Nyugati Jelent, de a világhálón sem tud eligazodni. Nem kommentálom, de szomorú! 

Ezen írás születésének másik apropóját Fikl Klára Talpon maradni című könyve adja. A temesvári író önéletrajzi ihletésű kötetében a szomszédvár sajtótörténetéből is felvillant epizódokat. Bemutat személyeket, akikkel pályafutása során maga is közvetlen kapcsolatba került. Ez utóbbiak között szó esik id. Kubán Endréről is. Többek között felsorolja a publicista álneveit. Azok sorából a fantáziámat a Hafiz Etnekír álnév ragadta meg. (Tessék helyesen elválasztani a szavakat, akkor lesz értelme!) Annak idején a jó tollú zsurnaliszta így (is) üzenhetett a laptulajdonosnak vagy a mecénásnak a honoráriumáért. Ha ezért nem fizet, úgy ne várja tőle a következő írást. 

Szellemes, de állítom, manapság értelmetlen lenne egy ilyen (elmés) üzenet. Mert a jelenkorban fehér hollók a művelődésre pénzt áldozó mecénások. Elsősorban a művelődést pártoló állam. Mert az nemhogy támogatná az írott médiát, hanem egyenesen gátolja azt. Avval, hogy olyan mértékben megemelte a papír árát, ami megfizethetetlenné teszi az átlagkeresetű közember számára a papír alapú sajtót. Továbbá megszüntette a kiadott lapok, könyvek áfa-mentességét. 

Igaz az is, hogy ma már nagyon kevesen vannak, akik eltekintenek (vagy anyagi helyzetüknél fogva eltekinthetnek) a honoráriumtól, csak szenvedélyből, hobbiból, vagy a nemzetiségük iránti kötelességtudatból ülnek le megfogalmazni gondolataikat. 

Véleményem szerint ezen okok miatt nincs magyar napilapja például az ország nyugati régiójában Nagyváradnak és Szatmárnémetinek. És akkor természetes, hogy az előbbi két városnál jóval kisebb magyarságú Temesvárnak és Aradnak sem. Sajnos! 

Nem károgásként, csak intő figyelmeztetésként írom le: az aradi magyarok közönye nagyon alacsonyra csökkentette a példányszámot. Olyannyira hogy már a hetilapi megjelenése is kétségessé válik. 

Aradiak, még ennyit sem tudunk megtartani?