Hagyományápolás ürügyén

Egyik korábbi jegyzetemben említettem, hogy kedvenc természetfilmjeim közé tartozik az Élet a fagypont alatt című sorozat. Az Alaszkában élők mindennapjait mutatja be a nézőknek. Végiggondolva, azok az emberek, családok elvileg pattintott kőkorszaki életmódot folytatnak. Többségük vadászatból, halászatból, gyűjtögetésből él. A különbség csak a 21. századi eszközök, mint a lőfegyver, a láncfűrész vagy a motoros hójáró és, a motorcsónak, valamint a telefon használata. 

Nekem különösen két család története, életmódja ragadta meg a figyelmemet. Az egyik a Noorwikban lakó inuit, a másik a Husliában házzal rendelkező atabaszka indián törzshöz tartozik. Mindkét népes család úgy neveli hét, illetve öt gyermekét (az előbbi már az unokákat is), hogy azokkal tudatosan megismerteti és gyakorolja velük a törzs hagyományait. A vadászati szokásokat, a csapdaállítás fortélyait, az állatokkal való viselkedés szabályait, az elejtett állatokkal szembeni tiszteletet. És azt a szellemi örökséget, amelyet a szülők az ő elődeiktől vettek át, tőlük tanultak el. Az utódok többször is elmondják a felvételeken, hogy nekik kötelességük ezeket a hagyományokat átvenni, s majdan gyermekeiknek is átadni. Mindkét családban a gyermekek apró koruktól fogva részesei a közös tevékenységnek. Maguk is húzzák a halászhálót, szedik össze az elejtett vadat, gyűjtik a sirálytojást vagy az áfonyát. Tízéves gyermekek, leányok és fiúk már a vadászpuskát is ügyesen kezelik. Megtanulják: a túléléshez egymásra, a közösség összefogására vannak utalva, kötelességük a család és a közösség idős tagjainak az ellátása, segítése is. A felvételeken egyszer sem láttam játszani az alaszkai gyerekeket. 

A hagyományápolással, a közösséghez tartozással kapcsolatban jutott eszembe, hogy suttyó gyermekként a Pernyáva széli tágas mezőn mi, fiúk nyári esténként bigéztünk vagy a leányokkal együtt Adj, uram katonát játszottunk. Sokan. Volt, hogy negyvenen. Ritkán jött új társ közénk, de mindig befogadtuk őket. Az iskolaudvaron a szünet meg Üsd a harmadikat játékkal vagy az Elvesztettem zsebkendőmet énekelve telt el. Zengett az udvar. Fiatal tanárként ugyanezt láttam-hallottam még a tornyai iskolában is.

Azóta eltelt két-három emberöltő. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom: nemhogy a mai tanulóifjúság, de még a fiatalabb oktatógárda sem ismerik tájainkon egykori játékainkat. Elfelejtődnek, ahogyan mint korábban mi is már csak az irodalomból vagy nagyapáink, apáink emlékeiből ismertük a métát, a snúrozást vagy a golyózást. A Pál utcai fiúk játékait. Ahogy észlelem, manapság egyáltalán nem gyűlnek össze játszani sem az iskolában, sem a tereken. 

Téved, ha valaki azt hiszi, hogy most nosztalgiázásból elevenítettem fel a hatvan-hetven évvel ezelőtti játékok emlékeit. Nem a régi játékokat siratom, nem azok elsajátítását sugallom. Csak azért jutottak eszembe, mert azok akkor nagymértékben hozzájárultak a közösség formálásához. A csapat-, az iskolában az osztályszellem kialakításához. Nem a mi játékainkat sírom vissza, hanem a közös elfoglaltságot, ami manapság már ritka madár. 

Amikor mostanság az iskolában, szünetben, az utcán, a villamoson a telefonok kijelzőjét bámuló, a gombokat nyomogató leányokat, fiúkat látom, azt kérdezem magamban: vajon mikor beszélgetnek egymással? Mikor van lehetőségük kiismerni egymást, megismerni a másik gondolatait? Mikor és hogyan élnek közösségi életet? 

Mert az ismeretlenek nem alkotnak, nem alakíthatnak ki még csak gyenge, laza közösségeket sem. Pedig nagy szükségünk lenne rájuk. Már a párválasztás szempontjából is. A szórványnemzetiségi létben különösen!