Hajdan volt korcsolyapályák

Az idei tél ugyancsak próbára teszi az emberek tűrőképességét és amúgy is egyre vékonyabb pénztárcáját. Nagy ünnepünk küszöbén makacsul ragaszkodik hónapok óta elfoglalt pozíciójához a tél. A sokéves márciusi fagyos napok lehetőségéről pedig újfent megfeledkeztek az önkormányzati „szakemberek.”

Olvasom ugyanis, hogy Aradon ismét ráfizetéses volt a műjégpálya, amelyet a későn érkező fagy miatt későn nyitottak meg és a gyakori esőzések miatt korán zártak be.

Nem véletlen, hogy Arad sose volt a téli sportok városa. Innen nem kerültek ki nagyhírű korcsolyázók, sízők, szánkó- vagy bobversenyzők. Pedig az aradiak mindig is kedvelték a téli sportokat. Persze csak módjával és jobbára azok, akik amúgy is sportemberként éltek és a téli korcsolyázást vagy távolabbi vidékek (országok) síparadicsomaiba tett kiruccanásaikat amolyan karbantartó edzéseknek tekintették.

Az ok egyszerű: a múltban se volt megbízható, egész télen át használható jégpálya a városban.

A ligeti tó és a Maros ritkán fagyott be annyira, hogy biztonságos legyen. Ennek ellenére sokszor rámerészkedtek a korcsolyázni vágyók. A gyakori belesetek miatt a 19. század közepén a városi magisztrátus betiltotta a korcsolyázást a Maros jégtükrén.

A kiegyezés utáni években egy-két szezon idejére megoldást kínált egy fifikás osztrák várparancsnok.

A szabadságharc leverése és a 13 honvédtábornok kivégzése után 1857-ig a megtorlásnak áldozatul esett honvédek börtöne volt a vár. Ezt követően egy ideig háziezred nélkül árválkodott az erődítmény. Az ide helyezett 33-as gyalogezrednek ugyan Arad és a vármegye volt a hadkiegészítő területe, de a katonákat hol Galíciában, hol a birodalom túlsó csücskében, Karintiában állomásoztatták.

A város vezetőségének sürgetésére ideiglenesen Aradra helyezték Szegedről a 46. gyalogezredet. Parancsnoka Thier Miksa ezredes volt, akinek szép, fiatal felesége Bécsben szenvedélyes korcsolyázó volt. Nemcsak asszonya szeszélyének engedett a várparancsnok, amikor hadtisztjeivel kifundálta, hogy télvíz idején a várba vezető fahíd melletti zsilipen át vizet engednek az erődítményt övező sáncok egy részébe. Keveset, hogy hamar befagyjon és ne legyen belesetveszélyes.

Amikor a jégpálya nyitva volt, katonazenekar vonult végig nagy csinnadrattával a városon. Nyilván nemcsak hírverési szándékkal. Thier a helyi polgárság osztrákok iránti ellenszenvét szerette volna egy kissé enyhíteni ezzel a közeledéssel.

Annyit, mindenesetre, elért, hogy szép számban látogatták az aradiak a rögtönzött jégpályát, hiszen kedvezményben is részesültek az ide igyekvők, nem  kelett hídpénzt fizetniük. A várárokban kétoldalt fapadokat helyeztek el a pihenésre és a katonák segítettek a korcsolyák felcsavarozásában is. Ez viszont a hölgyeknek tetszett.

Thier parancsnok neje szép sárgás korcsolyája akkoriban nagy feltűnést keltett. Az aradiak azt pletykálták, hogy a bécsi hölgynek aranykorcsolyája van, ami persze aligha lehetett igaz.

Pár év múlva hirtelen vége szakadt a téli szórakozásnak. Thier ezredest előléptették és áthelyezték a temesvári hadosztályparancsnoksághoz.

A visszatérő 33-asok (persze nem hivatalosan) katonához méltatlan intézkedésnek tartották a „civilbagázs” felé nyújtott békejobbot. Megszüntették a várfalon belüli sétafikálást, felszámolták a korcsolyapályát.

Az első világháború előtt (majd az 1940-es évek végén újfent egy ideig) fagyos időben a Maros-parti Kaszinó előtti és mögötti területet locsolták fel. A melegedőt az egyik földszinti helyiségben rendezték be. Ez már városházi intézkedés volt.

A két világháború közötti években időnként négy alkalmi korcsolyapálya is nyitva tartott: A ’30-as években a Csanádi palota udvarán, az ATE klub melletti területen, a Gloria pályán és természetesen a városligetben, a befagyott tó jegén.

Igen – mondogatják az idősek – akkoriban az ember még nem avatkozott bele erőszakosan a természet rendjébe és a „tél is komolyan vehette a szerepét.”