Hallgatag magyarok

Villamosra szállok. A kocsiban két középkorú asszony veszekszik három részegnek látszó fiatallal: – Azonnal leszálltok, vagy leállítom a villamost és rendőrt hívok! – kiabálja egyikük dühösen. A fiatalok végül szitkozódva leszállnak. (Kezükben borosüveg. Déli egy óra van.) Az ajtó becsukódik, a két nő pedig elindul a kocsi hosszán: – Jegyeket, bérleteket...

Aha, gondolom, ellenőrök. Nekik lehet... A velem szemben ülő ifjú hölgy elmeséli: a három fiatalember kocsi-hosszán zaklatta a női utasokat, sőt, egy gyereklányt is kipécéztek. Őt is molesztálták. De mindenki hallgatott. Csak az ellenőrök mertek szólni nekik.

Hát igen, így megy ez nálunk. Hallgatag nép a magyar. A buszon, villamoson, metrón csöndben vagyunk. Csak az Európa különböző részeiből érkezett turisták zajonganak, kiabálnak, nevetgélnek hangosan, felszabadultan. És mi megrökönyödve nézzük őket.

Az átlag magyar még nem is telefonál. Legfeljebb írogat a telefonján. Ha csörög a készüléke, ezt halljuk: – Buszon vagyok, visszahívlak. Pedig manapság már csöndes, majdnem hangtalan járművek közlekednek, nyugodtan lehetne beszélni. De mi nem beszélünk. Valami furcsa, gyanakvó tartózkodás belénk fojtja a hangot. Ha valami szokatlan történik, akkor a félelem... Nehogy belekeveredjünk valamibe... Ha valaki mégis szól, az többnyire nő. A férfiak inkább hallgatnak. A nő azért szólal meg, mert kénytelen megvédeni magát. Már régen nincsenek igazi férfiak errefelé.

Ha utcán fekvő embert lát, inkább elfordul mifelénk a járókelő. Nem akarja látni, nem akar mentőt hívni, nem akar ott lenni. Nem akar tudni semmiről.

Itt a nagyvárosban különösen így van ez. Többnyire mindenki csak magával törődik. Nem társadalom ez, csupán tömeg. Massza. Személytelen, embertelen és önző. Tömérdek ember, akiknek semmi közük egymáshoz. Mindenki hallgat, néz maga elé, igyekszik nem észrevenni a másikat, ha az segítségért kiált, tán még a fülét is befogja. Akár a közismert képen a három majom... Nem hall, nem lát, nem beszél... Még valaki meghallja, meglátja, észreveszi... és ebből akár baj is lehet. És tülekedünk, egymásra taposunk, nem kérünk bocsánatot... minek? Úgysem mer szólni senki... Elvadultunk. Úgy élünk, mint az erdőben: az erősebbnek mindig igaza van.

Ezekben a napokban, amikor minden a magyar szabadságharcról szól, különösen el kell gondolkodnunk ezen a jelenségen. Hová fordul a világ sorsa, ha a forradalmak idején is így viselkedtünk volna? Ha, úgy mint ma, nem létezett volna a MI, csupán az ÉN? Ha nem lettünk volna szolidárisak, egységesek, bátrak? Ha mindenki arra gondolt volna 1848-ban, vagy 1956-ban, de akár 1989-ben, hogy ki hallja, amit mond, kiált? Ha nem emeli fel sebesült társát, nem fogódzik össze vele, ha nem együtt kiáltanak mind?

„Rabok legyünk, vagy szabadok, ez a kérdés...” Mindez másképp lehetne, ha szabadok lennénk... ha mernénk szabadok lenni. Nagy baj, ha a kokárda csak a kabátunkon van, de nem a szívünkben. Ha nem szereti, nem védi a magyar a magyart. Ha úgy ünnepelünk, hogy közben gyanakodva figyeljük egymást, azt latolgatjuk, ki lát, ki hall minket, miért van ott, mit akar tőlünk? Rabok leszünk, vagy szabadok? A mi választásunk... és mi viseljük a következményeit is.