Hazajáró lelkek

A szülőföld és a haza fogalmáról hosszasan lehetne beszélni, vitatkozni. Főleg arról, hogy melyik a „mélyebb”, melyiknek az időleges vagy végleges elvesztése hagy mélyebb nyomot az ember lelkében. És melyiknek a részleges vagy teljes visszanyerése, vagy legalább is annak az illúziója mozgósít nagyobb energiatartalékokat. Gondoljunk csak a pesti Alma Mater eredményes tevékenységére, vagy a nyomdokaiba lépett Aradi Körre, az újaradi vagy bánsági svábok németországi hagyományőrző társaságaira!

Évek óta szemtanúja vagyok annak, hogy a boldogulást másutt kereső aradiakat mágnesként húzza vissza szívük a szülővárosukba. Van, akivel évente összefutok. Nincs már itt egyetlen közeli rokona sem. Nyaralhatna a világ bármelyik festői helyén, de nem, ő „visszajáró lélek”, pedig van negyven éve, hogy búcsút mondott szülővárosának. Szállodában lakik és mérhetetlenül boldog, ha ismerős arcot lát, ha megállhat vele csevegni. Ezért naphosszat az utcákat rója és – mint mondja – emlékezik. Jóra, rosszra, arra, ami volt, és ami lehetett volna, de nem jött össze.

A minap újra összefutottunk. Boldogan újságolta, hogy a céltalan lófrálásnak egyelőre vége. Ugyanis nagy és jelentős esemény előkészítésén fáradozik többedmagával. Jövőre lesz ugyanis kereken 300 éve, hogy az első zsidó személy letelepedési engedélyt kapott Aradon. Szeretnék, ha ebből az alkalomból az izraeliek és a „diaszpórában” élők „haza jönnének” (így mondja), és együtt emlékeznének fiatal éveikre. (Izraelben évekig rendszeresen találkoztak a háború alatt magánerőből működő aradi zsidó líceum egykori növendékei.) Mert az emlékek nem fakulnak, elkísérnek életed végéig. Most erre az aradi találkozóra szeretnék rendbe hozni közadakozásból a mosóczy-telepi neológtemető kriptáit, sírhelyeit.

Ez ugyanis a város legrégibb temetkezési helye. XVIII. századi síremlékeket csak ebben a temetőben találni. A jeles rabbik kriptái, az iparfejlesztésben, kereskedelemben, kultúrában, egészségvédelemben kimagasló személyek örök nyugvóhelyei közül jó néhány megérdemelné a műemlék besorolást, a gyakorlatban is tetten érhető hivatalos védelmet.

A zsidóság három évszázados aradi története ugyanis egybeesett a város fejlődésének legdinamikusabb időszakával. Erről Arad új gazdái, a 21. század emberei viszonylag keveset tudnak. Az itt maradottak idős kora, csekély száma már csak arra elég, hogy a vallási szokások folytonosságát idei-óráig fenntartsák.

Szellemi lemaradásunk pótlására talán még van lehetőség.

Egy utolsó, halvány esély.

De ez már a 24. óra, s ha nem lépünk, a veszteség pótolhatatlan.

Az eltávozottak, ha gyakran visszatérnek, s ha még oly lelkesek is, csodákra azért nem képesek. Anyagi lehetőségeik is korlátozottak.

Szükség lenne mielőbb egy monográfia igényű történeti áttekintésre, a zsidó orvosok kataszterének összeállítására (a két világháború között az orvosok 40 százalékát tették ki), az iparfejlesztésben, kereskedelemben, kulturális és társadalmi életben játszott szerepük tárgyilagos felmérésére. Addig, amíg fellelhetők a „szereplők”, amíg még akadnak „hazajáró lelkek”, addig, amíg a szülőföld emléke él az eltávozottakban.

Íme egy lehetséges „házi feladat” helytörténészek újabb nemzedékének.

Ellenkező esetben a magukat aradinak valló „egykoriak” dicséretes igyekezete nem válik modell értékűvé, és nem lesz több emberileg nagyon is érthető, ám gyakorlati haszonnal aligha járó nosztalgiázásnál.