Hirdetőoszlopok, villanypóznák meséje

Kár lenne azon vitatkozni, hogy az utcai bútorzat vagy a városi infrastruktúra részei-e a hirdetőoszlopok vagy az utcai lámpatestek. Ez utóbbi kétségtelen, hogy az infrastruktúra része (is). De az sem mindegy, hogy egyszerű fém- vagy betonoszlopra szerelik a világító testet vagy formatervezett, tetszetős, az utca küllemét emelő oszlopra.

Arad központjában mindkettő a városfejlesztés igen dinamikus időszakaiból maradt ránk, és ha nem gondoskodunk felújításukról, rövidesen múlt időben beszélhetünk a csavart oszlopfejes utcai lámpákról és a henger alakú hirdetőoszlopokról.

A kettő közül a hirdetőoszlopok a régebbiek. Egyetlen írásos nyomát se találtam annak, hogy Aradon mikor is kerültek a főutcára és a piacterekre. Az viszont tény, hogy Európában, a Monarchia városaiban jelentek meg az első ilyen utcai „bútorok.”

Liftass Ernő pozsonyi nyomdatulajdonos ötlete volt 1870-ben, hogy hirdetéseit egy henger alakú fémoszlopra ragassza ki, amely minden oldalról megközelíthető. Módszerét aztán német földön, főleg Berlinben kamatoztatta, azért nevezték ezeket az egyszerű konstrukciójú utcai bútorokat Liftass-oszlopoknak.

A modell az 1800-as évek utolsó évtizedeiben villámgyorsan elterjedt közép-Európában, majd, feltehetően már a millenniumot megelőző években, Aradon is, hiszen a dél-magyarországi megyék első nagy kiállításának 1890 nyarán éppen Arad volt a házigazdája. Rengeteg hirdetés harangozta be az országos eseményt, amelyhez foghatót addig nemigen rendeztek vidéken. A Vértanú-szobor október 6-i felállításával a rendezvénysorozat méltóképpen lezárult.

Minden kétséget kizáróan, ekkorra már álltak az aradi utcákon az említett hirdető oszlopok, amelyek teteje kis csúcsos díszben végződött. A henger felső részén, öt példányban a város címerét helyezték el.

Százméterenként a főutca mindkét oldalát díszítették ezek az oszlopok, de jutott belőlük a terekre is.

A kivitelezőre is csak tippelhetünk, feltételezhetően a Weitzer vagon- és gépgyár jöhet számításba, hiszen ott készültek, bár jóval később, a díszes lámpaoszlopok is.

Nos, az egyedi szépségű utcai bútorzatból mára mindössze négy maradt meg. Három a főutcán és egy a Vaslakat előtti téren. Nagyon megviselte őket az idő vasfoga, hiszen évtizedeken át még a lefestésükre se fordítottak gondot, noha napjainkban is kitűnően ellátják feladatukat.

Valamivel jobb a helyzet a fiatalabb lámpaoszlopokkal. A főutcán és a Kultúrpalota előtti téren az 1920-as évek végétől a nagy gazdasági válságot felölelő időszakban gyártotta őket, évszámmal ellátva az Astra. Azokban az években a dekonjunktúra miatt kisebb volt a gyár megterhelése, és kapóra jöhetett a polgármesteri hivatal megrendelése.

Nem is említve azt, hogy minden felsőbb kapcsolatot bevetve, a város teljes összefogásával sikerült elkerülni az akkor már országos hírű mamutüzem „biztonsági” okokkal indokolt elköltöztetését Brassóba, amit, az 1925-ben elköltöztetett repülőgép gyárhoz hasonlóan, évekig szorgalmaztak Dîmboviţa partján.

Ha ez akkoriban megtörténik, az oszlopállítás is befejezetlen marad.

Ezekben az években ugyanis szakaszosan cserélték le a Ganz Villamossági Művek által az 1890-es évek legvégén felszerelt fapóznákat (helyenként rácsozott  öntöttvas oszlopokat) a mostaniakkal. Ám ez se történt helyi elképzelés alapján. A Kultúrpalota felépítésekor, 1912-ben ugyanis ezen a kis téren Budapest több körútján használatos villanyoszlopokat állítottak fel. (A korabeli képeslapokon jól felismerhetők.) Helyben volt tehát a minta.

Veszni hagyni az eddig megőrzött, nem csupán helytörténeti jelentőségű, hanem komoly esztétikai értéket képviselő városi „jelképeket,” jóvátehetetlen baklövés lenne.

Ipartörténeti vonatkozásban sok ilyenre volt precedens az utóbbi években.

Becsüljük, mentsük, ami még menthető!