Hóanya és a száraz kenyér

Magyarláposról, Máramarosból vittek segélyszállítmányt a Buzău megyei Scutelnici faluba. Saját, szűkös kicsi készleteikből, jó szívvel adományoztak az észak-erdélyiek, keserves volt a teherautó megszerzése, a szállítás lebonyolítása, a rakomány elkísérése több száz kilométerre. Megoldották. 

Aztán megérkeztek, és döbbenten tapasztalták, hogy a kultúrházban szanaszéjjel több száz reklámszatyorban liszt, cukor, megszáradt kenyér, hadd ne soroljam mennyi élelmiszer szétfolyva, megromolva, szétdobálva állt.

Fogták magukat és áthajtottak a következő faluba. Megkeseredetten, szomorúan, kísérve a gondolattal, hogy soha az életben nem segítenek Kárpátokon túli „szinisztrátokon”. Mert hála a román médiának, félméteres hótól leáll az élet az Kárpátokon túl, az atyafiak azonnal beköltöznek a kocsmába, és várják a segélyszállítmányokat. Más kérdés, hogy errefele is akadnak bőven naiv médiamunkások, akik elhiszik, amit a tévében látnak, és tapsolnak az innen induló segélyszállítmányoknak, lelkesen buzdítanak gyűjtésre, csak arról feledkeznek meg, hogy a Kárpátokon túl is érvényes kellene hogy legyen a „segíts magadon, a Jóisten is megsegít” igaz mondás és gyakorlat.

De ők nem akarnak magukon segíteni, tisztelet a parányi kivételnek. Hó, árvíz, szárazság, akármi, azok odaát azonnal „szinisztrátok”, ehhez pedig remek alátűzet biztosít a mindenkori kormány, a pártok, mert hát első a szavazóbázis, utána az említett mondás.

Egyetlen olyan híradást sem láttam, hogy a moldvai falu lakossága egyemberként, lapátokkal nekiállt volna kiásni önmagát. Ma, holnap, holnapután harcolok az életért, az élelemért, hogy megérdemelten vegyek át segélyt. Igen, mindent megtettünk, de képtelenek voltunk kiszabadulni a hó fogságából, tényleg, gyertek, segítsetek. És akkor segítek.

Kedves pécskai, jelenleg is gazdálkodó barátom mondta, hogy Pécska környéki tanyán nőtt fel, bizony akkor is voltak kőkemény telek, teljesen behavazott utak, de mindig tartalékoltak lisztet, s ha elszigetelődtek, legfeljebb édesanyja lángost sütött a kemencében, de nem kunyeráltak segélyt. Készültek a télre, egy-két hét bezártság sosem volt gond.

Az általánosítást kerülve, de általában a moldvaiak mára megszokták, hogy nekik az ég adta világon semmit sem kell tenniük magukért, mert a hülye erdélyiek, bánságiak, máramarosiak majd küldik a cuccot – a Bukarestiek magasról tosznak rájuk –, ők nem kell bespájzoljanak, dolgozzanak, nekik hólapát sem kell a ház falához. Ahol pedig összeáll két-három okos a faluban, 10-15 lejért árusítják a kenyeret a lakosságnak, aztán küldenek egy köszönőlevelet. Ez nem mese, hanem megtörtént. Naná, hisz néhányan meggazdagodtak ezen is, gyertek fiúk, gyűjtsetek, hozzatok, aztán jót röhögünk rajtatok, és várjuk, hogy olvadjon el a hó, mert akkor megint gyűjtötök, jöttök, hoztok. Éljen az élet Romániában! Egyébként elképesztő, mekkora biznisz ez a segélyezés, de csak addig, amíg szervezetlenül, politikai tőkéért, szavazatokért folyik. Attól a pillanattól kezdve, hogy bevezetnék a „segíts magadon, az Isten is megsegít” szabályt, tessék elhinni, negyedére csökkenne a „szinisztrátok” száma. És akkor az ember jószívvel, a jótett érzésével segít, mert látja a tévében, melyek azok a vidékek, ahol az embereket valóban bezárta a hó.

Egyszer, egyetlen egyszer kellene ellenőrzött feltételekhez kötni, hol áll meg a megpakolt teherautó, ki, mit oszt és kiknek.

Itt viszont a káosz uralkodik, mert a káosz teremti meg a feltételeket a susztázáshoz, lopáshoz, csaláshoz, a cáratyuska-váró életmódhoz.