Hol lakik Isten?

Kapu Tibor idei űrutazása kapcsán, annak kommentálása közben a témában járatosok közül valaki megemlítette, hogy Jurij Gagarin első űrútja után a szovjet ateista propaganda egy olyan szalagcímes tudósítást közölt az eseményről, hogy Gagarin fenn járt az égben, de ott nem találkozott Istennel. Evvel az állítással igyekeztek bizonyítani, hogy az istenhit csak kitaláción alapszik. 

Erről az emlékezésből az ötvenes-hatvanas évekből származó vicc (anekdota?) jutott eszembe, amelyben (röviden összefoglalva) egy faluban a vasárnapi istentiszteletről hazainduló férfiakat a rend őrei (a fiatalabb nemzedéknek: milicisták) beterelték a művelődési otthonba, s ott egy, a központból kiküldött kommunista agitátor ateista nevelést tartott nekik. Az előadás végkövetkeztetése az volt, hogy csak az létezik, ami anyag, amit látnak, megfoghatnak. Amit nem (például Isten), az pedig nincs. Válaszként a falu bölcs öregje, Mózsi bácsi felállt, és feltett egy kérdést a jelenlévőknek, hogy látják-e az elvtársat. Igen – jött a válasz. Mert van – summázta Mózsi bácsi, majd folytatta: Hát az eszét látjátok-e? Kérdésére csak nemleges fejbólogatás érkezett!

Ilyen pofon egyszerűen is el lehetne intézni a kérdést, de nem szeretném azt elhumorizálni.  Leszögezem: távolról sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy (bolsevik kommunista szóhasználattal élve) „klerikális” propagandát folytatok, csak magamban filozofálgatok. Ha az univerzum meghatározatlanul sokmilliárdnyi fényév kiterjedésű, ugyan miért kell(ene) a Földtől pár száz, pár ezer kilométer távolságra elképzelnünk azt a másik dimenziót, amelyet a keresztények Mennyországnak, a muzulmánok Jannahnak, a buddhisták Nirvánának, illetve ezek ellentétét Pokolnak nevezik?

Az emberi földi lét a születéstől a halálig (elmúlásig) tart. Ezt istenhívő és ateista egyaránt elfogadja. Hogy mi történik azután az agy tevékenységének tulajdonított szellemi léttel, arról senki nem tud bizonyosat. Elszáll a haldokló utolsó leheletével, s avval végérvényesen megszűnik? Avagy tovább létezik, s várja az istenhívők elfogadta valamikori testi feltámadást? Rejtély, amelyről személyes élményként még senki sem számolt be. 

Az tagadhatatlan, hogy a végtelenül nagy, földi lényként szinte felfoghatatlan kiterjedésű világmindenségben elegendő hely lenne a szellemi lét, majd a feltámadás után az azt megérdemlő emberiség testi befogadására. (Lásd a mindent magukba szippantó, misztikusan titokzatos „fekete lyukakat”. Kis fantáziával azokat akár Mennyországként vagy Pokolként is felfoghatnánk!) Nem a mi, porszemnél is kisebb, általunk Földnek nevezett sárgolyónk szomszédságában. Mi a felbocsátott űrszondák, a teleszkópos látcsövek ellenére óriási, mondhatnánk, behozhatatlan hátrányban vagyunk a kozmosz megismerésében, hiszen még a hozzánk legközelebbi bolygóra sem tudunk eljutni. És az űrkutatásunk jelenlegi állása szerint még csak megjósolni sem lehetséges, mikor szállhat le el ember a Marson egy olyan űrhajóban, ahol a több éves utazás alatt nincs gravitáció, s amelyben több évre kellene biztosítani az utazóknak a levegőt, vizet, tisztálkodási lehetőséget, élelmiszert és sok más egyebet, oda és vissza. És sok ezer tonnányi elegendő üzemanyagot a visszaúthoz. Gondoljunk, arra, hogy a gravitáció hiánya miatt a csak kéthetes űrutazásról visszatérőket támogatni kellett az űrkapszulából való kikászálódásukat követően, annyira ellazultak izmaik. 

Igaz, Jézus Krisztus avval bocsátotta útra tanítványait, hogy hirdessék az embereknek: közel a mennyek országa. De ne feledjük azt: akár időre, akár távolságra vonatkozva mondotta, azt isteni értelemben kell venni. Mert Istennek egy évezred mindössze egy perc, egy fényév távolság meg egy méter. Vagy még annyi sem. 

Akkor földi halandóként hol keressük az Úristen lakhelyét?