Hova tűntünk?

A trianoni békediktátum évfordulóján megjelent egyik írásban szereplő kimutatás szerint a határon túli elcsatolt területeken rekedt a magyar anyanyelvű lakosság mintegy harmada. Számszerűsítve: több mint 3,2 millió lélek. Számolom a jelenlegi statisztikák szerint a Romániában, Szlovákiában és Szerbiában nyilvántartott magyarokat, a jelenlegi adatok az 1920-as népszámlálási számok alig felét (sem?) teszik ki. A Kárpátalján, Burgenlandban, Horvátországban és Szlovéniában élők száma csak jelentéktelen mértékben módosítja a statisztikát. 

A következtetés: száz esztendő alatt a Kárpát-medencéből eltűnt mintegy másfél millió magyar anyanyelvű személy. Megközelítőleg ugyanannyi, mint az első világháborút megelőző törökországi örmény tragédiában. Ha azt (joggal) genocídiumnak minősíti a történetírás, akkor a Kárpát-medencei magyarság sorsa is az. Igaz, más formában és valamivel hosszabb időtartam alatt. Szerbiában a partizánok fegyveres népirtással, Csehszlovákiában kitelepítéssel szabadultak meg a tiszta nemzetállamok kialakítását veszélyeztető statisztikai adatoktól. Romániában… 

Az általam megélt első hazai népszámlálás (1957) alkalmával még 1,7 milliónál több volt a hazai magyarság száma. A hat és fél évtizeddel (mintegy két emberöltővel) későbbi, legutóbbi számláláskor már alig több mint egymillió magyar nemzetiségűt mutatott a hivatalos (bizonyosan nem pontos) statisztika. Emberi veszteségünk ez idő alatt mintegy 700 ezer fő. (Összehasonlításként: Arad város mostani lakosságának az ötszöröse.) Történt mindez úgy, hogy évtizedeken keresztül avval a demagóg, állandóan ismételt szöveggel „etették” a világot az állam- és pártvezetők, hogy mifelénk példamutató módon megoldották a nemzetiségi kérdést. Úgy, hogy közben kiárusítottak a szülőföldjükről mintegy 800 ezer német (szász és sváb) nemzetiségű román állampolgárt. És ne feledkezzünk meg a valamilyen formában „eltűnt” (lásd jászvárosi pogrom vagy a zsidók kiárusítása) félmilliónál több izraelitáról és az erőszakos elnemzettelenítés olvasztótégelyében a többségi nemzetbe felolvadt sok tízezer más nemzetiségűről. Mert a nagy egyesülés után az ország minden harmadik polgára nem román anyanyelvű volt. Most kevesebb, mint 10 százalék. 

A román történetírás évtizedeken keresztül úgy minősítette az egykori Osztrák–Magyar Monarchiát, mint a népek börtönét, ahol elnemzettelenítették a kisebbségeket. Kétségtelen, létezett ilyen tendencia. A statisztikai kimutatások viszont arról vallanak, hogy az idő alatt a nemzeti kisebbségi lakosság száma folyamatosan emelkedett, iskoláik száma jelentősen gyarapodott. A demokrácia mintaországának kikiáltott polgári, majd kommunista Romániában mindettől homlokegyenest ellentétes folyamat játszódott le: lakosságcsökkenés, a kisebbségi intézmények betiltása, a nyelvhasználat korlátozása. És burkoltan folytatódik mindmáig, anélkül, hogy erre felfigyelne az ügytől szemérmesen elforduló demokratikus világ! Az mindenfajta (bevándorló, szexuális deviáns stb.) kisebbség ügyét felkarolja, kivéve az őshonosokét. 

Pedig az 1920-as 3,2 milliós szám egyáltalán nem elhanyagolható adat. Nagyobb sok balti vagy balkáni kis állam jelenlegi népességénél, azonos a mai Mongólia összlakosságának számával. Tegyük hozzá: a szülőföldjén, az anyaország szomszédságában élő, még lakhelyén megmaradt magyar anyanyelvű lakosság manapság sem elhanyagolható tényező. Ezt a számot kellene megtartani, és (horribile dictu!) gyarapítani is. Ha a következő népszámláláson néhány ezerrel többen lennénk, már az is örvendetes tény lenne.