Idegenek a magyar szabadságért

A magyarság szabadságszeretete 175 évvel ezelőtt ámulatba ejtette a civilizált Európát. 1848 tavaszán a forradalom végig sepert fél Európán, de a magyarok tartottak ki a legtovább, a magyarok akkor is harcoltak a szabadságért, amikor Európa más népei már letették a fegyvert. Franciaország, Olaszország, Németország, Ausztria, Csehország stb. már kapitulált, amikor a magyarság még mindig küzdött fegyverrel a kezében a haza szabadságáért. A magyar szívósság olyannyira inspirálónak bizonyult, hogy sok idegen önkéntesen csatlakozott a magyar szabadságharchoz, akár életüket is feláldozva érte. A 13 aradi vértanú szinte fele más nemzetiségű volt, s a harcokban elhunytak, a súlyosan megsebesültek vagy a máshol kivégzettek között is szép számmal voltak idegenek.

Németek, csehek, horvátok, szerbek és más nemzetiségűek csatlakoztak a magyar szabadságért folytatott küzdelemhez. A legtöbben azonban a lengyelek voltak, azok a lengyelek, akiknek akkoriban nem is volt hazájuk. Vagy inkább lengyel hazájuk csak a lelkükben létezett. Az 1772-es és 1793-as nagy csonkítások után 1795-ben Lengyelország megszűnt létezni, területét Poroszország, Oroszország és a Habsburg Monarchia között osztották fel. A lengyelek kétségbeesetten küzdöttek hazájuk felélesztéséért, kevés sikerrel: a napóleoni háborúkban, valamint az 1830–31-es és 1863–64-es nagy szabadságharcok során ezt nem sikerült elérni, Lengyelország csupán a három birodalom 1918-as összeomlása révén születhetett újjá független országként.

A haza felszabadítása szinte nemzeti rögeszmévé vált ezen számukra szomorú időkben, ami hatalmába kerítette az egész nemzetet, a magas rangú arisztokratától az egyszerű parasztig. Ekkor váltak a lengyelek a hazafiság és a hazaszeretet világbajnokaivá. Közben rájöttek, hogy önerőből képtelenek egyszerre harcolni három nagyhatalom ellen, más népek segítsége nélkül hazájuk felszabadítása hiú ábránd marad. Mások támogatását azonban nem lehet ölbe tett kézzel elvárni, az csak kölcsönös alapon működhet, a lengyelek, pedig példát kellett mutassanak szabadságszeretetből és szolidaritásból. „A mi szabadságunkért és a tietekért” – 1795 és 1918 között ez volt a lengyel hazafiak mottója, politikai credója, e jelszó alatt harcoltak önkéntesen Európa-szerte szinte minden nemzet szabadságharcában. Ekkor született meg a közös szabadságról szóló meggyőződés, ennek nevében váltak a lengyelek Európa hivatásos szabadságharcosai. Ezen szemlélet révén csatlakoztak önkéntesen, nagy számban az 1848–49-es magyar szabadságharcoz is, ahol a lengyel légió (polska legia) hősei kiemelkedő szerepet vállaltak a napóleoni háborúkban és az 1830–31-es nagy nemzeti felkelésben jelentős harci tapasztalatot szerző Bem József tábornok (Bem apó) irányítása alatt.

Az oly sok európai nemzet szabadságharcában való tömeges részvétel viszont egy másik tapasztalattal gazdagította a lengyel nemzetet: a zsarnokság gyors felismerése és az azzal való hajthatatlan szembenállás. Ukrajna megsegítésében is Lengyelország élenjárónak bizonyult, noha immár nem a fronton harcoló önkéntesekkel jeleskednek, hanem a nagyméretű diplomáciai, gazdasági és hadi segítséggel. Legyen szó fasizmusról, kommunizmusról, vagy a modern világboldogító köntösbe rejtett utópiáról, a multikulturalizmusról, a lengyel nemzet amolyan iránytű, Európa élő lelkiismerete – nyugodtan lehet követni őket, simán szétválasztják a jót a rossztól. Ha ők felkarolnak egy ügyet, azt valóban érdemes felkarolni, ha viszont elutasítják, akkor az előbb vagy utóbb a történelem süllyesztőjébe kerül.

1848–49-ben is a jót választották, még ha az akkor meg is bukott. Később azonban mégis a forradalom és a szabadságharc eszméi diadalmaskodtak. Hosszú távon, évszázadokra szólóan.