Igényesség

Egy déli órában, a sarki megállóban várok egy villamoskocsira. Mindegy milyen számú, a Hegyalja térig valamennyi elvisz. Néhány perc alatt szép számú „utasjelölt” gyűlik egybe, elsősorban a közeli iskolák hazafelé igyekvő tanulói gyarapítják a várakozók számát. Aztán befut a német gyártmányú, régi vagon. A hátam mögött egy fiú odaszól barátainak: Nem megyek evvel a ronccsal! („Cu rabla asta.”)

Bevallom: először vissza akartam neki szólni. Valami olyasmit, hogy bizonyosan nem közlekedtél három-négy évtizeddel ezelőtt a Timis nevet viselő zörgő, télen fűtetlen, rosszul karbantartott, kényelmetlen, „fagyasztónak” titulált szerelvényekkel. Csúcsidőben fürtökben lógtak rajtuk az utasok. Mert akkor tudnád, mi a különbség az akkori és a mostani villamospark között. 

Nem tettem, megjegyzés nélkül felszálltam a kissé zörgő, kissé megkopott kárpitozású, nem légkondicionált kocsiba. De idejében célhoz értem. 

Azóta többször végiggondoltam az esetet. Most már örülök, hogy hallgattam. Mert lényegében az a vélemény nem a rosszindulat, hanem az igényesség kifejezése volt. Az a fiatal, talán még kamasz a jobbra, szebbre vágyódásának adott hangot. Ő gyorsabb, halkabb járművön, tisztább, civilizáltabb körülmények között szeretne utazni. Hazafelé is, az iskolába is. 

Ha rászólok, vajon mennyiben különböztem volna azoktól a mindenbe beletörődő, minden rosszat elfogadó személyektől, akik az átkosban a hideg lakások, a gyakori árammegszakítások, az ellátási gondok, az állandó sorban állások idejében is mindenki füle hallatára azt hajtogatták: „Csak rosszabb ne legyen!” (Az idősebbeknek románul is felidézem: Mai rău să nu fie!) Akkor erre a mondatra kinyílott a (nem létező) bicska a zsebemben. Minél rosszabb? – kérdezgettük olyankor odahaza egymástól. Hiszen nyomorultul, embertelen körülmények között éltünk (inkább tengődtünk), de meglapulva kussoltunk a mindenkit megfigyelő titkosrendőrségtől való félelmünkben. Legfeljebb legmegbízhatóbb barátainknak fél szájjal suttogtuk el véleményünket a diktatúráról. (Akkor mondogattuk, hogy gyakoroljuk a mormogáshoz való jogainkat!) 

A mindenbe beletörődésről az a korabeli vicc jutott eszembe, hogy egy üzemi pártgyűlésen a titkár elvtárs kijelenti, hogy a rossz termelési eredmények, a terv nem teljesítése miatt másnap mindenkit felakasztanak. Egy elvhű párttag óvatosan felemeli a kezét, és megkérdezi: kötelet hozzunk-e, vagy arról is a párt gondoskodik? 

A megállóban hallott megjegyzés lényegében apróság. De reménykeltő. Számomra legalábbis. Mert remélem, az a fiú, és holnap egy másik, harmadik is nemcsak nem száll fel a roncsnak titulált, lehurbolt, több évtizedes életkorú villamosra, hanem igényessége az öltözködésében, a civilizált, udvarias viselkedésében is megnyilvánul. 

Valahonnan ki kell(ene) indulni az igénytelenségből. Az a fiú megtette az első lépését!