Ismét tiltólisták?

Egy magyar ellenzéki politikus (előadó, elemző?) egy minapi polgári fórumon elhangzott hozzászólása igencsak mellbevágott. A regnáló kormány kultúrpolitikáját bírálva kijelentette, hogy az utóbbi években az irodalomban olyan szerzőket szedtek elő a „naftalinból” (nem evvel a szóhasználattal élt), akiknek nem lenne mit keresniük a magyar klasszikusok között. Név szerint említette Márai Sándort, akit középszerűnek titulált, míg (szerinte) Wass Albert nem is érdemli meg az írói minősítést. (Csak mellékes, nem a témához kapcsolódó megjegyzés: vajon a gyilkos kommunista Szabó Ervin megérdemli, hogy ma is könyvtár viselje a nevét?)

Bevallom, az említett adást nem láttam elejétől fogva, abba csak belekapcsolódtam, így nem tudom név szerit említeni az illetőt. Megtehettem volna, de nem néztem utána, mert nem érdemli meg a népszerűsítést. Csak az abban elhangzottakra, az általam hallottakra szeretnék néhány gondolattal reflektálni. 

Szóval ismét eljutottunk oda, hogy a kommunista diktatúra négy évtizedes rémuralma után, az ellenzékiek hatalomra kerülése esetén megint tiltólistára kerülhetnek nemzeti érzelmű alkotóink? Az említetteken kívül minden bizonnyal Nyírő József, Reményik Sánnor, vagy a kommunisták által fasisztának minősített Tormay Cécile, Somogyváry Gyula és Szabó Dezső.  De (szerencsére) irodalomtörténetünkben akadnak még sokan mások a nemzetiek között. 

Nem tudom, az illető előadó milyen olvasókultúrával rendelkezik, de mindenképpen megkérdeztem volna tőle, hogy olvasta-e legalább Wass Albert kisregénynek mondható Tizenhárom almafáját. (A vaskosabb alkotásait vagy a többkötetes Funtineli boszorkányt már fel sem tételezem!) Avagy a „középszerű” Máraitól A Kassai polgárok c. könyvét. (De irodalmi utalásokkal teli vaskos Naplója is megérdemelne egy „misét”, azaz néhány órás böngészést.) Azért, hogy ne mondjanak maximalistának, abba is hagytam volna a (képzeletbeli) kérdezősködést, ha az általa említett két szerzőnek valami lírai alkotásából idézne valamit, csak néhány sort, akár gondolatot is. Mondjuk Wass Alberttől az Üzenet haza vagy A bujdosó imájából, Márainak meg a Mennyből az angyal című költeményéből. Ezek ismeretében talán finomítana, csiszolna valamit a korábbi elmarasztaló állításán. Bár az sem biztos! 

Az említett felvételből is nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi brüsszeli trend ugyanolyan tiltásokat vezetne be az irodalomban is, mint tették azt a nemzeti szocialisták (nácik) és a fasiszták, majd őket követően a kommunisták szerte a világon. Az indexre tett szerzők könyveit vagy nyilvánosan máglyán elégetnék, mint tették azt Németországban és Kínában Mao idejében, vagy pedig lekerülnének a könyvtárak, könyvüzletek polcairól. Onnan jobbik esetben kulccsal elzárva egy raktárba, rosszabb esetben a zúzdába. 

A globalista liberális ideológia mostanság ugyanúgy egyenlősíteni akarja a társadalmat, mint a kommunista internacionalizmus. Egyiknek sem volt, jelenleg sincs szüksége nemzeti eszmékre. Az idősebbek tudják: a szovjetek testünk után rubáskába bujtatták volna még az agyunkat is. Brüsszel regnáló urai, hölgyei nem nemzetállamokban, hanem egységesített társadalmú, központosított vezetés alá rendelt kontinensben gondolkoznak. És ugyanezt óhajtják az Unió országaiban működő liberális pártok is. Azok vezetői az egykori német mintára formázott gauleiterek, illetve a szovjetek révén hatalomra emelt egykori pártfőtitkárok megtestesítői. 

Nos, ebből nem kérnénk. Semmi téren, a művelődésben kiváltképpen nem. Nekünk, Európa ezen részén élőknek elegünk volt az irodalomban a szovjet Gajdar, Katejev, Borisz Polevoj reánk erőltetett műveiből. Mi inkább maradnánk a nemzeti értékeinket becsülő Sütő Andrásnál, Tamásinál, Reményiknél, Kányádinál, meg ebben az írásban korábban említetteknél. Akkor is, ha az nem tetszik a liberálisoknak!