Isten veled, Édesanya!

Édesanya múlt héten örökre elaludt. Senki nem számított erre, az orvosai sem. Szombaton vittem kórházba, mert belázasodott. Vizsgálgatták – lelkiismeretesen, alaposan –, nem lelték a láz okát, hát ott tartották. Vasárnap ott voltam vele. Légkondicionált szobába tették, vigyáztak rá, lejjebb nyomták titokzatos lázát. Délután öcsém is jött a kedvenc unokával. Elküldött minket: aludni akart. Szombat reggel hívtak: csendesen elaludt. Rohantam a kórházban. Ott feküdt, és aludt örökre, jóvátehetetlenül, visszafordíthatatlan álomban. Teste még meleg volt. Simogattam, megcsókoltam kezét... 

– Nem értem – mondta a nővérke –, reggel jöttem, beadtam a gyógyszereit, és mondtam: Margit néni, egy óra múlva jövök vért venni... Ő bólintott, és lehanyatlott – tovább aludni. Mikor visszajöttem, már nem lélegzett. A szobatársai is csak azt látták: csendesen alszik. Örökre elaludt. Fáradt szíve megállt, elszenderült, többé nem ébredt fel.

Annyira fájt – megöleltem, megsimogattam, ott voltam, amikor elvitték a „tepsiben”, az utóbbi 5-6 év naponta vallott és nyilvánított szeretetének fájdalma sikoltott bennem: Miért, Édesanya, miért? Az utóbbi időben sokszor mondta, hogy nagyon fáradt. Hogy pihenni vágyik. Nem akartam megérteni.

Édesanya szobájában teszünk-veszünk. Keresünk régi iratokat, nem találjuk, viszont előkerül minden, amire nem is gondoltunk. A karosszéke üres. Majdnem mindennap jöttem hozzá. Most tudatosul bennem lassacskán, hogy nincs többé örömteli belépés, mosolygó arc: Emese! Úgy örült mindig nekem... A karosszékben, fájó lábát felpolcolva ült...  Ha jó volt az idő, kerekesszéket hoztam, a kertbe mentünk... És beszélgettünk. Mindenről, ami volt, van és még lehet... Emlékek, élmények, régvolt és most történt dolgok kerültek szóba... Emlékeztünk, reménykedtünk...  Nevettünk, sírtunk együtt. És most már soha nem vár... Nem ül a karosszékben, nem mosolyog, ha belépek, nem hív többé „kislányom”-nak... Most döbbenek rá, hogy véglegesen árva lettem...