Istenverés? Sorscsapás?

Tavaly erdőtüzek pusztítottak szerte a világon. Európában a görög szigeteken és szárazföldön, Portugáliában és az atlanti-óceáni szigeteken. Ázsiában a Fülöp-szigeteken, a csendes-óceáni Hawai-on, az amerikai kontinensen Kanadában és az USA két tagállamában. 

Evvel egy időben árvíz ellen küzdöttek Szlovéniában, Kínában, Mianmarban és Ázsia még néhány országában. Közben sárlavinát jelentettek Olaszországból, Chiléből, Kínából. Ugyanakkor a száz kilométert meghaladó széllökésekkel, szélörvényekkel kísért hurrikán vagy tornádó sújtotta az Amerikai Egyesült Államokat, Japán több szigetét, Dél-Koreát. A jégveréssel, özönvíz-szerű esőkkel járó pusztító, szinte mindenütt lecsapó viharokat, az avval járó sárlavinákat már megszámlálni sem lehet. Mindenütt sokmilliós károk, halottak, sebesültek, eltűntek. Annyi természeti csapás, hogy még a regionális híradásokba is csak a legsúlyosabbak kerültek be. 

Törökországban a tavaszi után ismét rengett a föld. (Nálunk is, szerencsére károk nélkül.) És ha mindezekhez hozzáadjuk a tűzhányók pusztító, mindent felégető lávafolyamokat (Szicília, Hawai) eredményező kitöréseit, akkor nyugodtan mondhatjuk: 2023-ban soha nem tapasztalt hevességgel tomboltak a természeti erők szerte a világon. A rombolást okozó jelenségek sorából csak egy szökőár hiányzott. (Isten ments tőle!)

Buzgó keresztény apai nagyanyám egy-egy ilyen (akkoriban ritkán) pusztító természeti jelenség tapasztaltakor, vagy annak hallatára mindig azt mondta: Isten csapása a hitetlenné vált, bűnös emberiségre. (Pedig akkor ő csak a kommunista ateizmust ismerte, a keresztény hívők még álmodni sem álmodtak a manapság világszerte elterjedt istentagadó globalista liberalizmusról.)

Most, az ő távozását követő ennyi év után elgondolkozom az általa megfogalmazottakon. Sorscsapás? Istenverés? Azt hiszem, nagyon sokan egyetértenek velem abban, hogy olyan időszakot élünk, amikor nem szükséges a Mindenható közbelépése mondjuk egy özönvízhez hasonló elemi csapáshoz. Megjön az nekünk köszönhetően is. (A Teremtő irántunk táplált szeretete nem ilyen végső megoldást szán a saját teremtményeinek.) 

Józan fejjel gondolkodva megállapíthatjuk: az emberiség önmaga megy (rohan?) az önmegsemmisülés felé. A világon soha véget nem érő háborúkkal, az erőszak, az egymás elleni gyűlölködés terjedésével. És a környezet, a természet pusztításával. A fentebb említett természeti csapások nagy része még véletlenül sem köthető az isteni erő beavatkozásához. Önmagunk teszünk tönkre mindent elődeink örökségéből. Az élhető környezetet semmisítjük meg. Lyukasztjuk a földi létet óvó ózonpajzsot. Megindítottuk a sarki jégtakaró elolvadásával, a sarkköri permafroszt (az örökké fagyott talaj) kiolvadásával, légkörkárosító hatásával járó globális felmelegedést. 

Rekordsebességgel elpusztítjuk a Föld tüdejét képező erdőket. És szennyezzük édesvíz-készletünket, mérgezzük a talajt és a levegőt. És vele együtt pusztítjuk az élővilágot. A megismert, természettudósok által leírt, de időközben kihalt növény- és állatfajok elsöprő többsége a jelenkorban tűnt el. Nemcsak (példaként említem) a tasmán tigris, a moa vagy dodo futómadár (már csak a keresztrejtvényben szerepelnek!) nem él, hanem velük együtt sok száz kisebb méretű állatfaj is kipusztult. 

Rálegyinthetünk, mint elhanyagolható veszteségre, de mindegyiknek magvolt a maga jól meghatározott helye és szerepe abban a környezetben, amelyben élt. És ez a megsemmisítő tendencia eszkalálódik. A világ vezetőiben még csak fel sem merül a kérdés, hogy milyen lesz az emberiség jövője. Kisebb dolguk is nagyobb annál! Pedig szó szerint kellene venniük, magukra vonatkoztatva XV. Lajos felelőtlen, fennhéjázó kijelentését, mert utánuk valóban az özönvíz, a teljes megsemmisülés következhet. De azt nem a Mindenható rendelné el!