Kártyaparti

Egyre szívesebben fizetek bankkártyával, és ez manapság már majdnem mindenütt lehetséges. Csak néha fordul elő, hogy nagyobb összegű készpénzre van szükségem. Így jártam a minap is, amikor a gázszerelő közölte a telefonban: kizárólag készpénzt fogad el.

No, sebaj, irány a bank. Reggel munkába menet a közeli bankfiók automatájához siettem, és kivettem a pénzt. Nem ment simán a dolog. A címletválasztó opcióban hiába jelöltem ki, milyen bankjegyekben szeretném az összeget, a gép a létező legnagyobb címletet vágta hozzám. Sebaj, itt vagyok a bank előterében, gyorsan felváltom... ilyenkor a váltás díjmentes...

Bementem hát a bankba. Egy várakozó volt csupán, a pénztárnál sem állt ember, sehol senki. Nagyszerű, gondoltam, ez hamar fog menni. A pénztár felé menet mindjárt rámszóltak: húzzak sorszámot! Jó, húztam. Ismét a pénztárhoz indultam, de ekkor meg közölték, hogy a pénztáros kiszaladt valahová, várjak. Mondtam, mit szeretnék, erre felhívták a figyelmemet, hogy készítsem elő a bankkártyámat, a személyi igazolványomat és a lakcímkártyámat is.

– Minek – kérdeztem –, hiszen csak felváltani akarok egy húszast. Nem kérek, nem küldök senkinek pénzt...

– A terrorizmus elleni törvény így írja elő... – világosítottak fel.

Na persze, azért akartam felváltani a nagy címletet, hogy a bank előtt várakozó terroristának aprópénzt adjak, ugye? De az is lehet, hogy az éjjel gyártottam, nem? És ha migráns lennék egy kék kártyával, amin nincs név? És igazolványom sincs? Akkor mi van?

Azt felelték, az más. De én, ugye, magyar állampolgár, a bank régi ügyfele, eleve gyanús vagyok. Tehát vegzálni kell. Sőt, nekem meg kell dolgozni a pénzért, amit elköltök, adót kell fizetni utána, kötelező banki átutalással kapnom, a bank is leveszi a maga sápját, és ahányszor beteszem a lábam, minden módon ellenőrzik, ki vagyok, miért vagyok, mit akarok a pénzemmel. Nemcsak kifosztanak, meg is aláznak. És köszönik, jól vannak. Én nem.

Azt hallottam a nyáron a fiataloktól, hogy van egy krém, amit önbarnítónak hívnak, ha bekened magad, nem is kell napoznod, lebarnulsz. Amennyire csak akarsz. No, akkor irány a drogéria. És veszek egy zsák önbarnítót... Néhány napig kenem magam, aztán elmegyek a bankba. Akkor aztán megbecsülnek majd! Ha az igazolványom kérik, mutogatok, mint aki nem tud magyarul. Nincs nekem olyan kérem! Szegény menekült vagyok, kérem azt a névtelen kék kártyámat... Ha nem, telefonálok a Sorosnak, kérem!

Ja, hogy csak Görögországban osztogatják? Nem igaz, az egész Balkánon lehet szerezni!

És különben is: a számlát én fizetem, úgyhogy jár nekem az ingyen pénz! Hogy nem? Hogyhogy nem? Miért?

Akkor mától nem dolgozom. Sátrat verek a parkban a Vérmezőnél, ott közel van a vasút is, szétdobálom a szemetet, ordítozom, rabolok, verekszem... és a hülye polgárok ajtajában végzem el a dolgomat... melyiket? Hát azt! És megerőszakolok két-három békés férfit... (Merthogy nő vagyok...) És akkor majd kapok kék kártyát, ingyen lakást, lehet, hogy még autót is... igaz, nincs jogosítványom, de akkor legalább „felhozhatom Pestre Vetró Irént”... (akárcsak annak idején kedvencünk, Cseh Tamás...)

Látják ugye, micsoda faramuci helyzet? Hogy folyik a kártyaparti – a mi bőrünkre? Az Únió, az ENSZ, a Soros-alapítványok mind azon vannak, hogy lenyomják ezt a békát a torkunkon.

És ha szembeköpjük velük, fasisztát, rasszistát, homofóbot, diktatúrát kiáltanak. Vállalom.  Mától mindez vagyok, és ígérem: azt a pár hónapot májusig kibírom. Utána pedig... remélem, előre köszönnek, ha bemegyek a bankba...