Kenyér és cirkusz

Ki hitte volna pár hónappal ezelőtt, amikor a választások után a három párti koalíció elkezdte működését, hogy egyikük majd a miniszterelnök menesztését kéri? Mit kéri, követeli! Azét a miniszterelnökét, akit annakidején ők preferáltak, nem kérve Orbanból (Ludovic Orbanból, aki végül is jelentős miniszteri tárcákat tolt tálcán eléjük, igaz valamit valamiért, a képviselőházi elnökségért cserébe). És nemcsak kéri, de bizalmatlansági indítványt is hajlandó megszavazni ennek érdekében.

Ki gondolta volna, hogy a PSD-féle újítás – bizalmatlansági indítvány a saját miniszterelnök ellen – ilyen hamar követőkre talál? Lehet ugyan ezt bárhogyan csűrni-csavarni, a bizalmatlansági indítványok eleve nem kizárólag a kormányfő személye ellen irányulnak, hanem az egész kormány ellen. Ha a kormányfő megy, mindenki megy, és jönnek az újabb tárgyalások, javaslatok a miniszterelnök személyére, aki kormányprogrammal és az általa kialkudott miniszterekkel a parlament elé járul bizalmi szavazásra. Szóval, ha Cîțu megy (apropó Cîțu, ki hitte volna, mondjuk 30 évvel ezelőtt, hogy ennyire, hogyan is mondjam, nívótlan személy is az ország egyik legmagasabb tisztségébe kerülhet?), akkor mindenki megy, és kezdődik az egész kormányalkotási cécó elölről. Ez történik akkor is, ha valamennyi (most éppen) USR-s miniszter lemond, esetleg menesztik őket. Ebben az esetben a politikai összetétel változik meg, ezért kell az akkor már csak 2 koalíciós partnernek újraosztani egymás között a miniszteri tárcákat, és legtöbb 45 napig ily módon vinniük tovább az ország ügyeit, majd a parlament jóváhagyását kérniük a lényegében új kormányra. Ha közben át nem megy a bizalmatlansági indítvány…

El tudták volna képzelni azt, hogy azok, akik hosszú éveken keresztül a „vörös pestisből” nem szedték ki a PSD-t (kígyót-békát rájuk kiabálva) most elvárnák, hogy az esküdt (nem ellenfél, hanem valóságos) ellenség kikaparja nekik a forró gesztenyét a tűzből, segítőkezet nyújtson a kormány megbuktatásához? Hogy a nemes cél érdekében még a diplomáciai érzéküket sem voltak képesek bedobni, már csak a hab a tortán. Különben is, mit is kezdenének a diplomáciával, amikor sokkal egyszerűbb a fenyegetések és zsarolások arzenáljához nyúlni. Fenyegetések és zsarolások, melyeket manapság minden politikai szereplő (értsd párt) előszeretettel vesz elő, valahányszor érdekeit veszélyeztetve látja. Folyik a szájtépés, a hőzöngés, az egymásra mutogatás, a feltételek csatasorba állítása, a fenyegetőzés, minden oldalról, pártok között és pártokon belül, minden szinten, majdnem bármiért. Nincs adott szó, egyezmények vagy ígéretek betartása. Nincs civilizált dialógus, nincs gentleman’s agreement, ahogyan gentleman sincs. Működik viszont a szekrények mélyéről a jobb időkre gondosan eltett dossziék és csontvázak előráncigálása – a politikusi fantázia tárháza ilyen téren úgy tűnik, kiapadhatatlan. És persze minden oldal teszi mindezt csakis és kizárólag a mélyen tisztelt választópolgár érdekében.

Hétfőn este aztán a patthelyzet egy új szintre emelkedett vagy süllyedt (ki-ki eldöntheti saját szája íze szerint) az elégedetlen miniszterek leköszönése révén. Volt reflektorfény, kihúzott mellkassal, büszkén csillogó szemekkel a lemondások bejelentése, csoportos meghajlás a virtuális közönség előtt, és mint a színjátékok szükséges kelléke, a tapsvihar sem maradhatott el. Igaz, nem a közönség tapsolt. Egymásnak, maguknak szólt a taps, egymásnak, saját maguknak gratuláltak, hadd ámuljon-bámuljon a nép, milyen tökös gyerekek is ők. A lemondásokat csupán a látványosság kedvéért lobogtatták meg, mert ténylegesen csak kedden reggel lettek benyújtva. No, nem azért hagyták azokat pihenni néhány órácskát, mert úgy gondolták volna, hogy az éjszaka jó tanácsadó… vagy, mert már túl késő lett volna (pár nappal előtte a bizalmatlansági indítvány benyújtása az est egy jóval későbbi időpontjában történt).

Hát nem csodálatos? Nem ér fel a legsikeresebb kötéltáncosok produkciójával a hogyan legyünk egyszerre kint is, bent is mutatványa? (Most éppen kint, de azért az új kormányban majd bent akarnak lenni, ha törik, ha szakad, és mindegy, hogy mi törik, mi szakad!) Nem bámulatra méltó a keresztülvinni az akaratomat minden áron, mert ha nem, összetépjük a babaruhát?

Mi a garancia arra, hogy egy Cîțu nélküli új kormány, új miniszterelnökkel zökkenőmentesen fog működni a legközelebbi választásokig? Mi lesz, ha három, négy vagy akárhány hónap múlva megint nem képesek zöldágra vergődni egy vitás kérdésben, ha mindegyik párt csak a saját elképzelését hajlandó keresztülvinni, s ha valamelyikük újfent eljátssza a makrancos hölgyet? Kezdődik az egész előlről…?

Kész cirkusz! Ingyen…

Illetve dehogyis ingyen! Miközben ők ott fent a koncért vívnak élet-halál harcot, addig a mindennapok szekere egyre kátyúsabb utakon döcög, s az árak rendületlenül kúsznak egyre feljebb. Drágul a kenyér!

Kenyeret és cirkuszt kínáltak a népnek az ókori Rómában.

Manapság csak cirkuszt. De azt aztán minden mennyiségben!