Kerékpárosok

Természetesen nem hiszem, hogy mai világunk legfontosabb kérdése, vagy kérdéseinek egyike a biciklizés lenne. 

Abban sem bízom, hogy a kerékpár lenne a jövő közlekedési eszköze – túl nagy emberi erőfeszítés és túl sok idő kellene nagy távolságok megtételére, márpedig a ma embere mindkettőtől visszariad, amikor sokkal korszerűbb és gyorsabb közlekedési eszközök is rendelkezésére állnak. Őszintén szólva elképzelni sem tudom, hogy nálunk megtörténhetne az, amit a kerékpárok (no meg a szélmalmok) országáról, Hollandiáról olvastam, hogy elegáns hölgyek és urak színházba, hangversenyre mennek – kerékpárral.

Azt viszont örömmel nyugtázom, hogy – világ-, de legalábbis európai tendenciát követve – nálunk is, újból, egyre több a biciklis. Valamikor a kerékpár a nem legföldhözragadtabb, de nem is tehetős réteg közlekedési eszköze volt: valamikor Aradon tízezer számra (!) jártak munkába a gyári dolgozók, faluhelyen idős asszonyok, férfiak bicikliztek ki a mezőre. Ma ismét egyre több az olyan ember, aki részben kényszerből (egyre drágul az üzemanyag) az autó helyett útjainak egy részét, legalábbis szép időben kerékpárral bonyolítja le (egy kisebb-nagyobb városban ez nemcsak költség-, hanem időmegtakarítást is jelenthet), részben pedig azért, mert rájött, hogy a biciklizés (azaz a mozgás) egészsége megőrzésének egyik módja, ráadásul kellemes is.

Mindezek tudatában sem írnék a jelenségről, ha nem tapasztalnám, hogy a kerékpározás, és az ezzel szorosan összefüggő bicikliutak kérdése nem válna szemmel láthatólag az állampolgári öntudatra ébredés, a jogok kikövetelésének ügyévé, mint annyi más kérdés is. Nem is feltételezem, hogy a hatalom helyi szervei, az önkormányzatok eleve és általában rosszindulattal, elutasítólag viszonyulnak a dologhoz, hajlandó vagyok megérteni, hogy számukra (anyagilag, a rendelkezésre álló területek hiánya, az utánajárás stb. miatt) mindez nemkívánatos feladat. Ám a civiltársadalom részéről jövő nyomás erősödik az olyan rendezvényekkel is, mint a Mobilitás hete alkalmából rendezettek, s mint mindig és mindenhol egy többé-kevésbé demokratikus berendezkedésű országban, a közóhajt előbb-utóbb lehetetlen lesz figyelmen kívül hagyni.

A világ nem kizárólag a bicikliseké. De az autósoké sem. A jövő pedig csak a békés együttélésé lehet.