Kezét csókolom, Édesanya!

Anyák napja előtt azon töprengek, minek örülnél legjobban. Tulajdonképpen minden nap ezen töprengek... Panaszkodsz, hogy megöregedtél. Igen, valóban, egykor dús, szép hajad vékonyszálú lett, tengerzöld szemed homályos már, de az arcod még sima, és a mosolyod ma is gyönyörű.

– Reszket a kezem – mondod –, mindent elfelejtek, olyan vagyok már mint a gyermek. – Beteg vagyok, csak baj van velem...

Baj? Dehogy. Csak szükséged van ránk. Úgy, ahogy nekünk Rád sok évtizeden át. Mikor húgom született, még kisgyermek voltam, igazán csak öcsém születésekor értettem meg, mennyi gond, nyűg, fáradság van egy gyermekkel, amíg felnő.

Amikor műtét után a kórházban ott ültem melletted naphosszat, kiskanállal etettelek, itattalak, pöröltem a nővérekkel, ha nem tettek elég hamar tisztába, sokszor gondolkodtam azon, amíg aludtál, hogy szép fiatal asszonyként hányszor maradtál fent éjszaka közepéig, hogy minket tisztába tehess. Akkoriban nem voltak eldobható pelenkák, ha mi már elaludtunk, kézzel mostad, kifőzted, kivasaltad a vászonpelenkát, kisnadrágot, ingecskét, hogy másnap makulátlanul tiszta legyen.

Te soha nem voltál fáradt... vagy mégis? Honnan volt az örökös mosoly az arcodon?

Neked mindig mindenhez volt erőd. A 12 órás éjszakai szolgálat után hazajöttél a kórházból, megmosakodtál, átöltöztél, nekifogtál reggelit készíteni későn kelő vakációzó gyermekeidnek.

Amíg mi a strandra mentünk, te ebédet főztél, aztán, amíg mi kirándultunk, te egy-két óra délutáni szundikálás után tengernyi palacsintát sütöttél, este, amíg mi moziba mentünk, te kimostad az erdőn-mezőn összekoszolt ruhánkat. Honnan vetted az erőt?

Fiam születése után értettem meg: az édesanyáknak mindig van erejük mindenhez.

– Gyermek lettem... – mondod –, csak a nyűg van velem... Beszélgetünk a régi időkről, jókat nevetünk kedves történeteken, ha apáról kerül szó, elsírod magad. Már 25 éve elment. Igen, ti ketten nagyszerűek voltatok. Szépek voltatok, jók, és nagyon szerettetek bennünket.

– Ez drága volt, miért hoztátok? – kérdezed, amikor primőr gyümölccsel lepünk meg. Pedig ma már tudjuk, mennyit nélkülöztetek otthon, hogy minket a nagyvárosba, a legjobb iskolákba és egyetemre járassatok. Nektek semmi sem volt drága.

Nem vagy gyermek. Elmúltál már 65 éves, amikor megtanítottalak internetezni, öcsémtől kaptál egy laptopot, így ma is naprakészen nézegetheted messze lakó, ritkán látott unokáid képeit, és – bár nem tudsz már elmenni a postára –, mindennap levelet kapsz valamelyikünktől. És mindennap meglátogatunk. Facebook-oldaladon a régi ismerősöket is megtalálod... Imádtam, amikor azt mondtad: – Csak én vagyok itt olyan öreg... ez azért ciki...

– Na, már kéthetes vagyok... – mondtad nevetve idén, amikor betöltötted a hetvenhetet. Nem tudsz már járni, törött lábad nem gyógyult meg, vállad is fáj a járókerettől, ha valahová megyünk, kell a kerekes szék, de Passuthot olvasol, és a mosolyod a régi. Szép időben kimegyünk a kertbe, félárnyékban ücsörgünk nevetgélve, kibeszéljük a világot, ha feltámad a szél, bemegyünk. Soha nem szeretted a szelet...

Anyák napja előtt azon töprengek, minek örülnél legjobban. Elvigyelek a fordrászhoz? Kiránduljunk a Ligetbe? Színházba menjünk? A cserepes virágot szereted, nemrég, a születésnapodon elborítottunk virágokkal, már nincs hely a szobádban...

Elmegyek hozzád anyák napján, átölellek, és azt mondom neked:

– Kezét csókolom, Édesanya! Szeretlek! Köszönöm, hogy vagy!