Kihantolás

Egy napokban történt esemény, Nicolae Ceauşescu egykori román pártfőtitkár és államfő (számomra mindenekelőtt gyűlöletes diktátor) exhumálása újabb szenzációt szolgáltatott a hazai (sőt: külföldi) sajtónak és televíziónak, olyannyira, hogy egyik-másik napokon keresztül szinte mással sem foglalkozott a szerencsétlen beteg énekesnő öngyilkosságát követően (ami minimum tízszer akkora teret kapott, mint amekkorát megérdemelt volna). És a Ceauşescu-ügyben megszólalók egyike-másika megpróbálta fényezni az egykori diktátor képét, nemes, a nép érdekében végzett munkának állítva be egy (határozottan elmebeteg) zsarnok tevékenységét.

Veszélyes játék.

Nem azok számára, akik harminc-negyven esztendeje gondolkodó emberként átélték az „aranykorszakot” – nekik nem kell kommentár –, hanem azoknak, akik csak másod-harmadkézből hallottak valamit a Kárpátok Géniuszáról, például azt, hogy az ő idejében nem volt munkanélküliség. Most pedig azt hallhatták a diktátor vejétől (miféle ember házasodik be egy ilyen családba?), például, hogy Géniuszunk mindig a kollektív döntés híve volt! (És közben nem szakadt le a plafon!) Ha nem lett volna annyi talpnyaló, bólogatójános körülötte a pártvezetésben, hangzott a továbbiakban, minden másképpen alakulhatott volna. Nos, ez igaz lehet, bár a diktatúráknak nem természete, hogy megtűrjön nem-bólogatókat. Nem tűrt meg se Hitler, se Sztálin, és természetesen Ceauşescu sem. A diktátorokat, ha nem pusztulnak el maguktól, megdöntik, és csak számukra jobbik esetben vértelenül. Románia diktátorának nem adatott meg a természetes kimúlás, őt (Xantippénél is szörnyűbb) feleségével együtt agyonlőtték jogi szempontból vitatható, kétségtelenül politikai „per” (inkább perparódia) után, de sorsát bőségesen kiérdemelte. Jeltelen sírba temették, mint egykor a gonosztevőket (a „kommunizmusban” a be nem hódolókat), ezért – a család kérésére – a mostani kihantolás.  

Ha ma valamiről az eset kapcsán beszélni kellene, az nem a kihantolás szenzációja, hanem a diktatúra és a demokrácia problémája, viszonya. Erről érdemes lenne hetekig, hónapokig beszélni Romániában húsz év múltán, még akkor is, ha pillanatnyilag az országnak más természetű hatalmas gondjai vannak.