Kinek kell manapság a könyv?

Valamelyik hazai tévéadón lakásberendezési műsort nézek.

Tetszenek tudni: manapság (illetve már sok évtizede) létezik a lakberendező mesterség. Volt persze régebben is hasonló, hiszen egy nagyúri, netán királyi lakást, palotát mindig be kellett rendezni, ami az építész, vagy a megrendelő óhajait kivitelező személy feladata volt, de önálló szakmaként talán csak a huszadik században jelentkezett, amikor már szélesebb réteg is meg tudta fizetni szolgáltatásait.

Szóval nézem a lakásberendezési műsort, rokonszenves fiatal hölgy magyarázza, mit, hogyan képzel el egy modern, a régi palotákhoz képest igencsak szűk terű, legfeljebb száz – de inkább lényegesen kevesebb – négyzetméteres, ám sokak számára hozzáférhető tömbházlakásban. A kamera mutatja, látjuk is, mi hova kéne, hogy az adott körülményekhez képest minden a legprímább legyen, s a legjobban szolgálja a lakástulajdonos igényeit.

Sok jó, okos, olykor már-már zseniális ötlet.

De hoppá: nem látom azt a polcot, sarkot, rejtett zugot (bár hol volnának ilyenek egy hatvan-hetven-kilencven négyzetméteres lakásban?), ahova az ifjú, vagy talán nem egészen fiatal házaspár könyveit elhelyezné?

A „modern lakásban” (immár a harmadik ilyen műsort nézem) nincs kijelölt helye a könyvnek.

A néző felé akár azt is sugározhatná, hogy nincs szükség ilyesmire!

Nagyon kedves, régi, kultúrakedvelő, -művelő barátom hív pár napja, és mondja: magyarországi ismerőse, egyetemi professzor halála után neje a család igen tekintélyes, értékes könyvtárát valamely erdélyi intézetre, intézményre hagyná. Olyanra, ahol értékelik, megbecsülik. Arra gondolt (a hívó), hogy... s megnevezi, mire.

Próbálok segíteni, remélem, sikerrel.

Pár hónapja egy Aradról Németországba származott (ötven éven túli) hölgy ismerősökön keresztül keresett meg: volna egy haláleset miatt felszámolandó értékes könyvgyűjtemény, Aradon – volna-e ötletem, hová kerüljön?

Talán három, vagy négy éve aradi, közeli (Magyarországra családi okok miatt kitelepedő) értelmiségi ismerősöm mondta: sok, klasszikus magyar irodalmi művet tartalmazó könyvtárát szívesen érdeklődő magyaroknak adományozná. Csak vigyék el...

***

Fentebb említett („régi, kultúrakedvelő, -művelő”) barátom telefonos beszélgetésünk során felemlegette: valamikor Kolozsváron, egyetemista korunkban, (szinte) naponta benéztünk a főtéri, az egykori New York kávéházzal átellenben lévő, Maxim Gorkij nevű könyvesboltba, s szerény, mintegy harminc lejes, saját rendelkezésünkre bocsátott ösztöndíjunkból (meg az otthonról kapott, nagyjából 100 lejes kiegészítésből) könyveket vásároltunk. És boldogok voltunk, ha az akkoriban megindult kiváló világirodalmi könyvtár vagy ragyogó Téka sorozatának legújabb kötetének egy-egy darabját megszerezhettük.

„Tempora mutantur, nos et mutamur in illis.” Változnak az idők, s mi bennük változunk.

Voltak idők, amikor a tehetősek (főurak, királyok stb.) több falu árát fizették bizonyos könyvekért. Amelyek tartalma manapság többnyire ingyen hozzáférhető a világhálón.