Kirakat

Huszonkét esztendő óta a négyévenkénti parlamenti választások előtt eddig még mindig abban reménykedtünk, hogy tőlünk, polgároktól függ az ország, tehát a mi sorsunk is.

Azaz: voksunktól függ, hogy az új hatalom, az új törvényhozó testület, a megalakuló új kormány mennyire tud szakítani a múlttal, kompetensebb lesz-e, képesnek bizonyul-e majd az előrelépésre, s azt hangoztatja-e továbbra is, mint Ceauşescu, hogy a nemzetiségi kérdést Romániában példásan megoldották, ahelyett, hogy legalább néhány lépést tegyen afelé, hogy mi, magyarok kevésbé maradjunk másodrendű állampolgárok.

Most két többségi hatalmi erő birkózik egymással: az egyik, amely az elmúlt ciklusban inkompetenciájával és felerősödött korrupciós összefonódásaival a szakadék szélére taszította az országot, amely jobboldalinak nevezi magát, és egy másik, az idén hatalomra került természetellenes szociálliberális szövetség, amelynek minden esélye megvan ahhoz, hogy a kormányrúdhoz kerüljön.

Nap mint nap érzékelhetjük, hogy szinte már ünnepli is előrelátható győzelmét, a medve bőrére is mer inni, még akkor is, ha kiélezettebb elméjű vezetői tudják:  december kilencedikén a szavazók többsége nem szép arcukért fog rájuk szavazni, hanem csak azért, hogy megbüntesse a Băsescu-klánt, s annak klientúráját.

Demagóg maszlag az, hogy itt a jobboldal és baloldal küzd egymással, mint ahogy az is, hogy Hófehérke és az ördög, itt nincs se igazi jobboldal, se igazi baloldal, itt nincs világnézeti küzdelem, s nem az a mi tragédiánk, hogy az egyedüli cél a hatalom megszerzése – elvégre ez a politikai pártok dolga –, hanem az, hogy kik, és miért akarnak hatalomra jutni.

Két évtizeddel ezelőtt még reménykedhettünk abban, hogy néhány választási ciklus után politikai osztályunk kicserélődik, jönnek a fiatalok.

Lassan-lassan kiderül, hogy fiatal politikusaink nagy része az öreg rókáktól csak a kapzsiságot, dölyfösséget, korrupciós módszereket tanulta el, többségükben csalódnunk kellett, az értelmiség legjava pedig továbbra sem avatkozik a politikába, nem akarja bepiszkítani magát.

Csalódtunk abban is, hogy az elmúlt huszonkét év tanulságai alapján a megújuló román politikai osztály európaihoz illőbben és méltányosabban fog viszonyulni a romániai magyarság törekvéseihez.

A Ponta-Antonescu páros sem különbözik elődjétől.

Legfeljebb annyiban, hogy nyíltabban mutat nekünk kifelé ajtót a hatalomban.

Már kirakatnak sem kellünk!?