Kisebb, nagyobb, legnagyobb

Az utóbbi hét hónapban történtek fényében nem volt igazán meglepő Putyin orosz elnök minapi (némi habozás, halasztás után) közzétett, nemzetéhez, mondják, de szerintem legalább annyira a Nyugathoz, a NATO-hoz intézett beszéde.Ne tekintsünk el attól, mert nagyon lényeges mozzanat: Oroszország-szerte egyértelmű tiltakozást váltott ki a részleges (ki tudja, mennyire részleges) mozgósításra vonatkozó megnyilatkozás. Tartalékokat mozgósítani háborús helyzetben akkor szokásos, ha a már hadrendbe állított erők képtelenek az ellenséggel eredményesen felvenni a harcot. A mozgósítás sem kívülre, sem belülre nem igazán a győztes atittüdje. Még annál is nagyobb döbbenetet váltott ki az, hogy a legfelsőbb vezető szájából hangzott el: Oroszország a szuverenitását, integritását stb. (blabla) fenyegető helyzetben nem habozik bevetni minden rendelkezésére álló eszközt. (Eddig a fenyegetés csak munkatársai szájából hangzott el.) Csak a nagyon csökkent értelmi képességű ember nem fogja fel, hogy ez az atomfegyverrel való fenyegetést jelenti, ami pillanatnyilag a „minden rendelkezésre álló eszköz” leghatalmasabbika.Hadd idézzem magam – dehogyis klasszikusként, de mint (csak szerintem, nyilván) józan gondolkodású emberként – az idén február 17-én megjelent cikkemet:„Vlagyimir Putyin orosz elnök, egykori NDK-s KGB-ügynök – tapasztalt, dörzsölt politikusként – tisztában van vele, hogy egy Ukrajna (átvitt értelemben NATO) elleni, nyilván korlátozott, hagyományos fegyverekkel vívott háborúból sem kerülhet ki győztesen. Ezért nem is fogja elindítani.Ma tehát, kedves olvasó, NEM fog kitörni az országunkhoz elég közeli térségben a háború. (Ami nem jelenti azt, hogy ilyenre, valamikor még nem kerülhet sor.)”Balga jóslat volt, mint köztudott: sor került. És ma, szerintem, bár talán nem köztudott, Putyin elnök nagyon szívesen kihátrálna ebből a rosszul alakuló „speciális hadműveletből”, de nem teheti nagyon alapos presztízs­veszteség nélkül. Márpedig a nagyhatalmi státuszát minden­áron fenntartani (sőt kiterjeszteni) akaró Oroszország vezetőjeként ezt nem engedheti meg. Menni kell tovább, ha (talán nem dicsőségesen) meghalunk is.A sarokba szorított, életét (vagy fiókáit) védelmező állat minden erejét, tartalékát beveti, életét sem kímélve. A részleges mozgósítás meg az atommal való fenyegetőzés mindenesetre nagyon rossz jel.Azt mondják, Oroszország 2020-ban 6600, az USA ugyancsak 6000-en felüli atomtöltettel rendelkezett. (A valós számokat nyilván csak maguk ismerik), ami bőségesen elegendő az emberi civilizáció elpusztításához, még akkor is, ha más (atom)hatalmak nem szállnak be az apokaliptikus buliba.Hogy egy atomháborút meg lehet nyerni, az nyilvánvalóan rózsaszínű leányálom. Persze, vannak kiskaliberű – taktikai – atomfegyverek. Évtizedek óta atomhajtású hadihajók, jégtörők, tenger­alattjárók stb. üzemelnek, s bár léteznek „halálbiztos” rakétaelhárító rendszerek, azokban mint hatásos védőeszközökben senki nem hisz. Mint ahogy abban sem, hogy a „taktikai”, kis hatósugarú atomfegyverek alkalmazása biztosan megáll szűkebb határok között. Ha az embert lövik, visszalő, ha van mivel. Nagyobb vagy legnagyobb ágyújával, amíg a készlet tart.Nehéz szívvel írom le: úgy érzem, az emberiség vörös határvonalhoz érkezett, már előtte toporog.Egy éve, én, naiv még nem írtam volna le az előző mondatot. Nem is gondoltam, hogy valaha leírom.Most azt kérdezem: mi van a vörös vonal mögött? Van-e egyáltalán valami, amire majd emlékezhetnénk?