Kísérő voltam

Kísérő voltam. Barátságból.

Az eskütételen.

Értelmetlenül, de megkérdeztem:

– Tulajdonképpen miért csinálod te ezt az egészet?

Tudtam a választ. Nincs érdek, nincs számítás, az érzelmi szempontok a mozgatórugók. Esetleg, később, „voksolás”.

Kulturált, ünnepélyes környezet, gyors ügyintézés, türelmet nem kívánó várakozás. A csendet alig megtörő halk beszéd. Néztem a fiatalokat, többségük „délvidéki magyar”. Még valamit kitöltenek, aláírnak, perceken belül magyar állampolgárokként lépnek majd ki a teremből.

Kerek egy tucat évvel ezelőtt, ugyanebben az épületben, magam is átestem ezen a megható ceremónián. Értettem mindent, barátomat is, akit ígéretem szerint elkísértem erre az eseményre.

Akkor egy kicsit bosszankodtam, mert a nekem kiküldött értesítésen azt olvastam, hogy „szülei és a maga korábbi magyar állampolgárságát (ezekkel és ezekkel) az iratokkal valószínűsítette.”

Valószínűsítette! Nem a határozott „bizonyította” formában.

Korábban egy kérdőívre kellett válaszolnom:

– Mikor hagyta el az országot?

– Nem hagytam el, az ország hagyott el engem.

Közben az óramutatót figyeltem: felhangzott Himnuszunk dallama.

A tisztviselő előolvasta az ESKÜ szövegét, az ÉN-t követően ki-ki a saját nevét mondta. A kórusban mondott eskü a végéhez ért. A város első polgárának a helyettese, kézfogás kíséretében, átadta a magyar állampolgárságot igazoló iratot. Gratulált. Kissé talán gépiesen.

Különben minden nagyon korrekt volt. Többen a szemüket törölgették. Mégis… Eszembe jutott egy eredménytelen népszavazás. Vajon az, akinek a „kezébe” az érintettek letették az esküt, hogyan szavazott?

 „Átkozott legyen, ki rosszra gondol!”

– És befejezésül hallgassuk meg a Szózatot!