Költő-maraton

Hallgatom a rádiót. A Költészet napjáról van szó. És én nem hiszek a fülemnek. A neten újrahallgatom, biztosan reggel nagyon álmos voltam, rosszul hallottam... Nem.

Idén is lesz versmaraton. Ahogy ezt szoktuk. Nagyszerű. És lesz költő-maraton is... ahogy ezt nem szoktuk. A költők ugyanis nemcsak felolvasni, hanem futni is fognak. Maratont. Végig a Duna-parton. Már aki bírja... Idősebbek ne is próbálják...

Mostanában a futás afféle össznépi divat lett, kötelező, aki nem fut, az nem is méltó a társadalom megbecsülésére. Rendes ember fut. Ha kell, ha nem, ha kergetik, ha nem... Aki nem fut, nem is költő. Aki fut, az sem. Nem írni kell, hanem futni.

No, akkor itt a jelszó: „Előre hát, mind, aki költő, a néppel tűzön, vízen át...” Szegény Petőfi... Mikor a koltói fák alatt sétálva gondolataiba merült, s e sétákból csodálatos versek születtek... nos, képzeljék el, ha futott volna... Lihegve, lépésmérővel a karján, vajon miféle költemények lettek volna ebből?

Vagy Vörösmarty A vén cigánya hogy is szólt volna? „Fuss, ki tudja, meddig futhatsz...” És Ady Endre Párizsban „nyögő lombok alatt” sprintelt volna, holtversenyben az ősszel...

Valahogy méltatlannak érzem az egészet. A költészet méltósága, a líra érzelmes szépsége elvész a rövidgatyában, a fáradt lihegésben. Valahogy nem tudom elfogadni, hogy az önkifejezéshez nem elég a szép szó, nem elég „énekelni”, közben futni is kell lihegve, lélekszakadtából... A futás szerintem magánügy. Nem ünnepi aktus.

Az ókorban sem volt ez divat. A költő már akkor is csak verselt, dalolt, az atléta pedig futott a babérkoszorúért. A költő sétál, a sportoló fut. Ez a szereposztás. A klasszikus.

Az olcsó népünnepéllyé silányuló költészet napján majd lesznek, akik elmennek verset hallgatni, elmélyülni, lélekben gazdagodni, és lesznek olyanok is, akik nem szeretik, nem értik a költészetet, ezért majd kimennek füttyögve, kiabálva szurkolni..., de miért, minek, kinek is?