Kórházi idill

A hazai egészségügy helyzetét már annyiszor kiveséztük, hogy talán már nem is lehet újat írni róla. Épp eleget borsódzik a hátunk a kórház szó hallatán és szinte mindenkinek ugyanaz jut eszébe róla: korrupció, kosz, pénztelenség, hanyagság (lehet a sort folytatni).

De igazán csak az érzi át a nyomorúságos helyzetet, aki legalább egyszer betegként vagy hozzátartozóként végigjárta a kopott falú, ételszagú kórházi folyosókat.

A kispiac (Mihai Viteazul) környékén lévő szemészeten jártam legutóbb – a saroképület második emeletén található – , rokonként. Az első látásra csöndes és viszonylag tiszta, de annál szegényesebb (a kommunizmus idejére emlékeztető) osztályon furcsa szabályok honosultak meg. Például a betegeknek nem szabad felgyújtaniuk sötétedés után a villanyt. Miért nem? Ezt a személyzet nem köti az orrukra, de gyanítom, hogy spórolás miatt. Az senkit nem érdekel, hogy sokan nem látnak rendesen, vagy betegségük, öregségük miatt nehezebben támolyognak ki sötétben a mosdóba. Sőt, az egyik nővér fel is hívta a betegek figyelmét, hogy az utcai lámpa bevilágít a kórtermekbe, s az így kapott fény épp elegendő mindenkinek (!). Nem akartam hinni a fülemnek, s később magam is meggyőződtem, hogy a betegek tapogatózva mennek ki a folyosóra (ott már pislákol valami fény), onnan pedig a mosdóba.

A fürdőszobákat nemrég újították fel. Ez eddig rendben lenne, ha használni is lehetne a zuhanyzót. Oda ugyanis a betegeket még nem engedik be. Pedig vadonatúj minden. Aki mosdani szeretne, az vegyen egy rongyot és törölje végig magát egy kézmosó kagylónál. Ha egyáltalán lehet azt mosdásnak nevezni, hisz alig folyik a víz a csapból. A mosdóba betekintve észreveszem a takarítónőt. Valaki(k) az éjjel agyonmocskolták a vécéket, sőt még a padlót is. A takarítónő jól kezdi a napot. Elszörnyedek, amikor meglátom, hogy a csupasz kezével, egy régi ronggyal törli le a vécéket, a padlót. „Maga nem fél, hogy összeszed valami fertőzést? Mégiscsak egy kórházban vagyunk...” – nem állom meg szó nélkül. Mire jön az egyszerű válasz: „Nem kapunk gumikesztyűt a kórháztól. Nincs pénz rá”. Mennyi lehet egy gumikesztyű? 2 lej? 3 lej? Ennyire se tellik már? Hogy a saját egészsége érdekében miért nem vesz magának, már nem kérdezem meg. A 300-400 lejes bére mellett, ezt a pénzt talán kenyérre költi.

Még csak fel sem ocsúdtam a vécés sztoriból, máris jön a másik pofon. Vérvétel egy másik osztályon. A fiatal (kezdő?) orvos nagyon szórakozottnak tűnik. Vércukorszintet mér. Vérvétel után saját kezével elszorítja rokonom ujját. Szerencsétlenkedik. „Nincs véletlenül egy nedves törlőkendő maguknál?” – kérdezi és hirtelen nem értem a kérdést. Aztán rájövök: vattájuk sincs!