Kormányra fel?

Vasárnap este, a szavazásról távozók között végzett felmérések megelőlegezték a Szociál-liberális Szövetség nagy arányú győzelmét, aminek a mámorában Victor Ponta jelenlegi, jövőbeli miniszterelnök kijelentette: miután Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel kölcsönösen gratuláltak egymásnak a választási eredményekhez, maga kormánykoalíciós tárgyalásokra kérte fel a szövetség első emberét, aki erre hajlandóságot is mutatott, miután ismeretessé válnak a végeredmények. A hírre az egész ország felkapta a fejét. 

A Szociál-liberális Szövetség egyes vezetői rosszalló fejcsóválással, az ellenzék lefitymáló grimasszal, míg az erdélyi magyarság ezúttal is megosztva reagált. Egy része a kormányzati szerepvállalással járó állami tisztségek reményében örömmel, míg mások csalódott arcpirulással fogadták a szenzációs hírt. Hogy mit szól ország-világ a lehetséges hátraarchoz, nem igazán zavar, az erdélyi, a partiumi, a bánsági, tisztességben felnőtt, megöregedett magyar átlagember véleménye azonban megszívlelendő lehet. Ők ugyanis lelkiismereti kérdésként fogják fel, többen megszólítottak az utcán, telefonon hívtak, hátha háttér-információval tudnék szolgálni. Mert szinte mindnyájan tudják, hogy a hosszú évek óta elodázott kisebbségi törvényt a parlamenttel végre el kellene fogadtatni, jövőre történik meg a Székelyföld számára oly fontos fejlesztési régióknak az átszervezése, de az Alkotmánymódosításnál is jobb lenne kormány-közelből bábáskodni. Ugyanakkor, infrastruktúra-fejlesztésre, középületek felújítására, kulturális rendezvényekre is könnyebben csurran a közpénz, kormányzati szerepkörből. Azt viszont nehezen tudják megemészteni, hogy a volt partnernek, a Demokrata Liberális Pártnak a MOGYE-ügyben tanúsított kiállása, az általa elindított kormánybuktatás, továbbá az államelnök leváltását célzó referendum alkalmával történt egységes magyar kiállás utáni megtorlásként a Szociál-liberális Szövetség részéről gyakorolt uszítás, megfélemlítés tudatában hogyan lehet velük koalícióról tárgyalni? Van-e bármilyen szavatosság az amúgy is teljesíthetetlen ígéreteiknek a betartására? Mi történik, ha újra csak eszközként használják fel képviselőinket, mint a múltkori megszorító intézkedéseknél, a nyugdíjkurtításkor, amit a választópolgár nem felejt. A magyar sem. Talán nem is annyira véletlen, nem lehet a megosztottság, a hóvihar rovására írni a parlamenti küszöb vékonyka teljesítését. A szavazástól való tömeges, magyar távolmaradás, a kiábrándultság, az érdektelenség mellett igen fontos figyelmeztetés is: nemzeti érzelmekre alapozott választási szlogenekkel, vészhelyzet előrevetítésével nem lehet a végtelenségig szavazatokat szerezni. Még egy, a múltkorihoz mérhető szarvas hibát a jövőjéért, az itt- és megmaradásáért aggódó, de szavatartó magyar választópolgár sem tudna már megbocsátani. Éppen ezért, talán sokkal kényelmesebb, egyben hasznos lenne a jövendő hatalomnak, megfelelő garanciák mellett, a kétharmados többséget igénylő döntéseit a háttérből támogatni. De csakis akkor, ha azok megmásíthatatlanul a magyar érdekeknek is megfelelnek. Még akkor is, ha ezáltal, jóval kevesebb köztisztviselői állás, kiváltság járna. Talán az sem elhanyagolandó, hogy kormányzati szerepvállalás híján, végre lenne elég ember és idő a szétzilált, szertecsábított közösségeinknek az újjáépítésére, ráadásul lelkiismeret-furdalás, szégyenérzet nélkül tudnánk a tükörbe, illetve a más pártállású vagy nemzetiségű szomszédjaink szemébe nézni. Mert az eredeti elveink melletti kitartás a jövőben legjobban kamatozó befektetés lehet.