Köszönöm-világnap

Meggyőződésem szerint a szavak sokszor mágikus erővel bírnak. Még akkor is, ha esetleg tudjuk, hogy azok nem mindig a valóságos gondolatokat, érzelmeket fejezik ki. Ez utóbbi eset sokszor csak utólag derül ki.

Tegnap, január 11-én volt a Köszönöm világnapja.

Az internetet böngésző olvasó az év napjainál (365, négyévente 366) sokkal több világnapra bukkan, amelyeken megemlékeznek, legalábbis elméletileg valamely, a Föld jelenlegi emberisége számára többé-kevésbé fontos problémáról, mintegy emlékeztetőül.

Január 11-ét az év legudvariasabb napjává nyilvánították International Thank You Day néven, ha jól tudjuk, az 1980-as évek közepén.

Kedves Olvasóink egy része talán nem is tudott erről a napról, de születésénél, neveltetésénél fogva zsigereiben volt (van) az alapvető, jóérzésből fakadó udvariassági követelmény.

Jótett helyébe jót várj, mondják a magyar (és tudomásom szerint minden más) meseirodalomban. Amely, talán nem mellesleg, a jót mindig megjutalmazza, a rosszat megbünteti.

Az emberiség kultúrtörténeti perspektívájából kell megítélnünk a „köszönöm” kifejezést is.

A köszönetnyilvánító szavak varázserővel bírnak – segítségükkel az emberek örömet szereznek egymásnak, kifejezik figyelmességüket és pozitív érzelmeket közvetítenek, amelyek nélkül életünk szomorú és szegényes lenne. (A mondatot a ziarharghita.ro honlapról idéztem.)

Turistáknak szóló kézikönyvekben említik: amikor az ország nyelvén, ha rossz kiejtéssel is, kimondjuk a köszönöm szót, ez növeli a szolgáltatás minőségét, és hozzájárul a kellemes, csendes pihenéshez.

A világ minden nyelvén a „köszönöm” nagy jelentőségű a népek kultúrájában. A pszichológus szerint „verbális simogatás”.

E sorok írója számtalanszor tapasztalta helyben, Romániában, közelebbről Aradon (már-már majdnem hosszúnak mondható) élete során, mit jelent egy köszönöm. Hétköznapokon, például, amikor egy üzletben a sorban maga elé engedett egy (idősebb, fiatalabb) hölgyet, s örömmel nyugtázta az ebből származó mosolyt.

Egy szimpla köszönömmel talán gazdagodhatna életünk.

Miért nem mondjuk ki gyakrabban?