Következtetések…

Az idős publicista kezd elfáradni, és hangulata inkább depressziós, mint vidám. Nem csoda, hiszen az utóbbi évek nem sok jót hoztak; úgy érzi, hogy földi világunk ahelyett, hogy kedvező irányba fejlődne, inkább a pusztulás felé sodródik.

A fenti pesszimista sorok nem véletlenül születtek, és nem egy szegény öregember panaszai, hanem a mindennapi tapasztalatokból levont következtetések.

A napokban megtartott ankarai NATO-csúcstól nem vártunk nagy meglepetéseket, de azon csodálkozom, hogy egyetlen európai politikusnak sem volt bátorsága akár csak néhány szóval is figyelmeztetni arra a tényre, hogy a NATO eredendően védelmi, és nem minduntalan háborúra készülő szövetség. Trump elnök már évek óta bírálja Európát amiatt, hogy túl keveset költ fegyverkezésre. Most megnyugodhat, mert az ankarai NATO-csúcson több mint 72 milliárd dollár értékű új fegyverbeszerzési megállapodásokat jelentettek be, amelyek megfelelnek az általa régóta sürgetett európai fegyverkezési politikának. 

Már régebben is írtam, hogy a NATO elsősorban hatalmas üzleti vállalkozás. Kár a számokkal játszani, de elképzelhetjük, hogy az 1949 óta eltelt évtizedek alatt milyen fantasztikus mennyiségű fegyvert gyártottak le, és hogy ez mibe került. Dollárbilliókról beszélhetnénk, amelyeket – ha józanul gondolkodnánk – élő emberekre, például a rengeteg szegény sorsú ember megsegítésére fordíthattunk volna.

Katonai és politikai szakértők véleménye szerint a mai veszélyes háborús helyzet nem alakult volna ki, ha a NATO nem létezne, hiszen a béke fenntartása helyett állandóan beavatkozott más országok belügyeibe, és nem riadt vissza proxyháborúk kiprovokálásától sem. NATO nélkül nem volna ennyi viszály és háború, mert sem Európát, sem Amerikát nem fenyegetik kívülről a keleti nagyhatalmak, mint Kína vagy India, amelyek történelmük során egyszer sem tervezték a Nyugat megtámadását.

Az iszlám terjeszkedése a középkorban és később is sok problémát okozott az európai hatalmaknak, de egységes fellépéssel – amely csak késve valósult meg – hamarabb meg lehetett volna szabadulni ettől a veszélytől. Most a migráció következtében ismét veszélyessé vált az iszlám jelenléte, ám ez nem háború útján történik, hanem a fokozatos betelepülés révén, amely hosszú távon asszimilálhatja kultúránkat és civilizációnkat.

Visszatérve a NATO-ra: a kezdeti években, 1949-től a Szovjetunió jelentette veszély elhárítása volt a szövetség elsődleges feladata. De a kilencvenes évektől a NATO már egyfajta globális rendőri hatalom szerepében jelent meg a világ számos pontján, és legtöbbször fegyverrel a kezében „intézkedett”.

Európa politikusai – kevés kivétellel – ruszofóbiában szenvednek, és ezzel a mániával megfertőzték az egész kontinenst. Az oroszoktól való félelem jól jön a NATO-nak, mert korlátlan mennyiségben rendelhetik az újabb és újabb, modern, méregdrága fegyvereket.

Ha a háborúpárti erők Brüsszelben továbbra is kezükben tartják a hatalmat, akkor valószínű, hogy az orosz–ukrán háború még sokáig tarthat, és elég lehet egyetlen provokáció, hogy a harmadik világháború közepén találjuk magunkat.

Az oroszok – állításuk szerint – senkit sem akarnak megtámadni, de nem hajlandók engedni alapvető stratégiai elképzeléseikből, ezt többször is hangsúlyozták. Ha egy totális háború indulna el, és a NATO beavatkozásra kényszerülne, az orosz fél részéről nukleáris fegyverek alkalmazása sem zárható ki. Ez már egy tragikus következményekkel járó összecsapás lenne, amely civilizációnk pusztulását is előidézhetné.

Az emberek többsége még nem érzi a háború szelét, pedig az már hosszú ideje érezhető, és sajnos nagyon gyorsan viharrá erősödhet. Akik egy kicsit is ismerik a történelmet, tudhatják, hogy számtalan háború valójában jelentéktelen incidensekből bontakozott ki. Lássuk be: a szemünk előtt immár több mint négy éve zajló háború okait nem kizárólag az ukránoknál vagy az oroszoknál kell keresni. Ha közel ezer éve egymás mellett éltek, most miért kellene egymást ölniük? A valódi kulcs – véleményem szerint – a nagy óceán túloldalán keresendő. Erről azonban kevesen beszélnek.

A napokban lezajlott ankarai NATO-csúcs után az a következtetésem, hogy minden okunk megvan az aggodalomra, mert vezetőink továbbra is Oroszország térdre kényszerítését tekintik céljuknak, holott tudniuk kellene, hogy ez aligha érhető el. Véleményem nem változott: két olyan állam van, amely, ha sarokba szorítják, nukleáris fegyverhez nyúlhat. Izrael, ha úgy érzi, hogy halálos veszélybe került, kinyithatja „Pandora szelencéjét”, és akkor ne csodálkozzunk. Mivel az oroszokat rendkívül nehéz legyőzni, ők sem tétováznának, ha úgy éreznék, hogy nincs más menekvés: elővennék az atomfegyvert, amelyből jelentős arzenállal rendelkeznek.

A múltkor már írtam, most ismét megismétlem: a háborút csak a tömeg, a közös akaratú polgárok tudják megállítani. Meg kell tagadni minden olyan kezdeményezést és intézkedést, amely a háború folytatását szolgálja; ezt nevezem civil vagy polgári engedetlenségnek. A téma most különösen aktuális, mert az idő sürget: bármelyik pillanatban történhet valami, és egész Európa világháborúban találhatja magát.