„Lenni vagy nem lenni”

„Azért szerencsések vagyunk mi, aradiak!” – jegyezte meg egy idős néző, miközben a színház előcsarnokában többedmagával megállapította, hogy újabb emlékezetes élménnyel lettek gazdagabbak. ­­– Ha valaki nekem a ’80-as években azt mondja, hogy ebben a több mint 140 éves épületben, ahol ifjú éveimben Rappert Dódi és Dukász Nusi fellépése is élményszámba ment, a pesti Brodway nagyjainak, Benedek Miklósnak vagy Lukács Andornak fogok tapsolni, akkor eszementnek gondoltam volna. És íme, mit hoz a sors!

A társaságában lévők rábólintottak, egy hölgy még rálicitált az elmondottakra. A többit nem hallottam, mert más irányba indultak hazafelé.

Maradtam a néző félbehagyott mondatával, és bennem egy lavinaszerűen elindított gondolatsorral.

Igen, valóban így van. Ki hitte volna „anno”, hogy fokozatosan elorzott és leépített jogainkból, szellemi fellegváraink romjaiból valaha újra építkezhetünk? Ki merte volna lefogadni, hogy, ha szépet, merészet álmodunk, az ébredéskor nem illan villámgyorsan el?

A többség bizonyára nem.

Akadtak azonban kevesek, akik, ha eljött az idő, erősen hittek és éreztek magukban elkötelezettséget, hogy a lehetetlennek látszót meg is próbálják, sőt véghez is vigyék. „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek” – fogalmazta meg Ady a 20. század elején. És, akadtak népüknek, nemzetüknek, a közösségszolgálatnak elkötelezett emberek mifelénk is. Ki politikai befolyásával, ki ötleteivel, közösségépítő erejével. Ki pénzével és áldozatvállalásával.

Ma Aradon a Jelen Ház a magyar szellemiség egyik fellegvára. Két befogadó színházban is anyanyelvünkön láthatjuk, hallhatjuk a magyar színpad jeleseit. Negyven év után, már negyedszázada, hogy visszaszereztük, sőt új épülettömbbel gazdagítottuk középiskolánkat. A Szabadság-szobor nemcsak október 6-án, hanem naponta emlékeztet az elődök áldozatviselésére, arra, hogy a szabadság egy és oszthatatlan. És nemcsak kivívása cél, de megtartása is. És ma ismét ikonja Aradnak, amely így lett az erdélyi idegenforgalom egyik origója. Néhány régi köztéri szobrunk is a helyére került. Jelentőségük túlmutat a provincia igényein. És elérése aligha volt sétamenet.

De gondolta-e valaki, hogy nemcsak az aradi napilap jelenti Erdély és Bánság öt megyéje magyarságának az anyanyelvű információt és a 160 éve szinte folyamatos magyar nyelvű sajtót, illetve a vele járó közösségszolgálatot, hanem egy havonta megjelenő, nagy kisugárzású irodalmi folyóirat és a szellemi áramlatok hullámhegyén ügyesen lavírozó magyar nyelvű könyvkiadó, valamint egy kulturális szemle.

Aradon Trianon után is jelentek meg magyar nyelvű könyvek, de kiadói státussal mindössze a 20-as években tiszavirág életű EMIR (Erdélyi Magyar Írói Rend) rendelkezett. Öt Aradon megjelentetett kötete ma ritkaság. De tükrözi is a kezdeményezés tiszavirág életét.

Az Irodalmi Jelen Könyvek viszont hosszú évek óta idén nemcsak Erdélyben jelentik az újat és a színvonalat, hanem régiónkon, határainkon túl is. Például a pesti könyvhéten. És persze azt a kitartó és elismerésre méltó törekvést, hogy Arad kitörjön a szellemi sivárságból, visszanyerje egykori (vélt?) ragyogását.

A civilszervezetek is élnek, nagyon helyesen, a könyvkiadás lehetőségével. Évek óta a Kölcsey Egyesület, a Szabadság-szobor Egyesület neve alatt is jelennek meg kötetek. Mert ugyebár bátrak, akik mernek.

A sokszínűség pedig a kulturális változatosság alapeleme.

Nem tudom, hány erdélyi város tud történelmileg ily rövid idő alatt ennyi sikeres lépést felmutatni.

Szóval, messze jutottunk reményeink útján, de megállni, elégedetten visszanézni, hátradőlni egyenlő az önfeladással.

Még vannak terveink. Nem a valóságtól elrugaszkodottak, nem utópisztikusak. De ami még felmutatható, ami az egyetemes kultúrát és a haladást szolgálja, annak a visszatartását, elfektetését józan érvekkel nem lehet megmagyarázni. Ám ehhez a jövőben is, kellenek olyan emberek, mint, akik a végletekig feszítik a lehetőségek határait.

Ez a mi, sajátos „restitutio in integrum”-unk.

Ezen múlik itt, legszűkebb pátriánkban a holnapot éltető „lenni vagy nem lenni.”